Azt mondják, az írás segít. Megnyugtat és rendszerezi a gondolatainkat. Legalábbis velem így szokott lenni. Ha nem is oldja meg minden gondomat és láttatja kristálytisztán a megoldást, ahogy Anna mondja, mégis megnyugszom tőle kicsit. Bár lehet, hogy ennek az az egyetlen egyszerű oka van, hogy míg írok, csak azzal foglalkozom, mert lehetek akármilyen villámgépelő – amilyen nem vagyok – a kusza gondolataim cikázásánál akkor is lényegesen lassabban tudok csak írni, ez pedig akárhogy is nézzük, segít összpontosítani még akkor is, ha voltaképpen összeszedetlen, össze-vissza dolgokról rovom értelmetlen soraimat, mint most. Mégis javítanom kell, vissza-visszalépni és lecsitítani rohanó érzelmeimet és gondolataimat, hogy az ujjaim lépést tarthassanak velük.
Igen, most is így lett, bár az első sor begépelésekor még kételkedtem ebben és voltaképpen azt akartam írni, hogy bár az írás legtöbbször segít, nem tudom elképzelni, hogy most hogy is tudna, hiszen még azt sem tudom, mit akarok leírni, annyi minden kavarog a fejemben. És mégis, már több tucat sort írtam nagyrészt a semmiről, de már nem potyognak a könnyeim – bár ennek a gondolatnak a tudatosításakor most újra érzem, hogy bepárásodik a szemem – és a szívem se kalapál már annyira, mint néhány perce. A torkomban lévő gombóc is kevésbé fullaszt, de főleg a szívemet mardosó üresség csökkent – úgy ahogy.

Hogy mi történt?
Voltaképpen semmi. Bolond vagyok, mint mindig. Dilis és szentimentális. Olvastam egy könyvet, amitől bár rettegtem, mert mielőtt akár kézbe vehettem volna, tudtam, hogy fájdalmat fog okozni, azt is éreztem, hogy rettenetesen vonz. Úgy vágytam rá, mint a sivatagban bolyongó egy pohár vízre. Mikor a kezembe került, szinte égette a tenyeremet, gyorsan félre is tettem és néhány napig csak néztem. Távolról ismerkedtünk. Már a cím is bántotta a szememet, de főleg a még mindig heges szívemet: „La Vida Erasmus”.
Dilis vagyok, tudom, érzelmileg labilis, mindent túlkomplikáló, a múltban élő, azt elengedni képtelen klinikai, sőt pszichiátriai eset, mégis pusztán a szó „Erasmus” még mindig, hónapok elteltével is olyan erős érzelmeket képes felszabadítani bennem, amiket képtelen vagyok feldolgozni vagy helyre rakni magamban. Egyszerűen nem megy.
Hullámokban tör rám a hiány és a szívemet mardosó üresség, el-elbújik, hogy elhitesse, békén hagy már, és aztán a legváratlanabb pillanatokban újra felbukkan, belém szúrja pengeéles tőrét, én pedig ahelyett, hogy elszaladnék és belevetném magam az itthoni életbe, olyankor begubózom, magamat ostorozva „Little Lion Man”-t hallgatok és hagyom, hogy gyötörjön. Ő pedig gyötör, gyötör, amíg úgy tartja kedve, majd kacagva továbbáll, én meg fellélegzem és újra meg újra azzal áltatom magam, hogy ez volt az utolsó roham, most már tényleg engedni fog továbblépni.
Felállok, megrázom magam és nem kell úgy tennem, mintha minden rendben lenne, mert tényleg úgy érzem, hogy minden rendben van. Megkönnyebbülök és mosolyogva tudok a – szigorúan csak a közeli – jövőbe tekinteni. Olyankor – hogy Anna szavaival éljek – a poharat félig telinek, a világot pedig kedves, napos helynek látom. Még a limericki idők is mosolyra fakasztanak a könnyek helyett, és ha elered az eső, kinevetem a korlátolt embereket, akik esernyőt rántanak az első esőcseppek megjelenésekor, hiszen – bár ír nem lettem, hogy vízhatlan bőrt növesszek – én már tudom szeretni az esőt. Ilyenkor szépek a napok, hetek és ettől felbátorodom. Egyre merészebb leszek, mert azt hiszem, kinövesztett páncélom majd megvéd a következő tőrdöféstől, de aztán mindig rá kell döbbennem, hogy a „páncél”, amiben úgy bíztam, egy erőtlen kis selyemszál csupán, amit úgy vág ketté a penge, hogy észre sem veszem, míg a szívemig nem hatolt a hideg acél.
Olyankor pedig kezdődik minden elölről. Hónap hónap után, mígnem megdöbbenve állok a tény előtt, hogy lassan már egy éve volt, hogy felkerekedtem és elindultam külön bejáratú nagy kalandomra. Persze leeshetett volna, hogy nem tegnap volt már, hiszen az évszakok nemcsak hogy jöttek, de már el is búcsúztak, mióta hazaértem. Jött a hosszú, forró magyar nyár, majd a színes-szeles ősz, és mind úgy hatott hátra, hogy csak én maradtam mozdulatlan, a világ pedig rohant körülöttem. De ha az egymást kergető hónapok és évszakok nem is ébresztettek fel, megtehették volna körülöttem az emberek. Bár voltaképpen ők meg is tették. Szép lassan, ahogy az idő telt, elfogytak a kérdések és bár én újra meg újra, akár ezredszerre is készséggel és szívesen elmeséltem volna mindent, senkit sem érdekelt már, mi történt velem. Megszűntem érdekes „újonnan hazatért erasmusos lenni”, és újra visszavedlettem azzá a szürke egérkévé, aki azelőtt voltam, azzal a különbséggel, hogy én még mindig úgy érzem, Limerickben maradtam. Egy részem ottmaradt és ezt mintha senki sem akarná tudomásul venni, sem azt a tényt, hogy nem ugyanaz a lány jött haza, aki elment. De azzal, hogy éppúgy kezelnek, mint azelőtt, és hogy nem kérdeznek többé – mintha a post-erasmus depression és a velejáró együttérzés szavatossága lejárt volna, mint a hűtőben felejtett tej –, a legrosszabbat teszik, amit tehetnek. Persze biztos így kell ezt, hiszen ha folyton azt tudakolnák, mi történt és hogy érzem magam, csak tovább döngölnének a múltban, hagyva, hogy tovább gyászoljam elvesztett limericki énemet, azzal sem segítenének. Ezt pontosan tudom, logikailag le tudja zongorázni az agyam az érveket és a lépéseket, de gyászoló lelkemnek és szívemnek mégis jólesne néhány kósza kérdés. Legalább néhanapján a hozzám legközelebb állóktól. Abból tudnám, hogy igazán ismernek és megértenek.
Mókás, hogy vissza se merem olvasni az előbbi soraimat; félek, túl infantilisnak és szenvelgősnek hatnának a szavaim. Pedig nem túlzok, még ha a megfogalmazás kissé teátrálisnak tetszik is. Tényleg így érzem. Ez az az időszak, amikor a hullám – ciklon, tájfun, özönvíz… – jön és kérlelhetetlenül lesodor a mélybe, én pedig meg sem próbálok a felszínre jutni.
Pedig milyen jó is volt ott. Az elmúlt napokban különösen, mikor visszataláltam a számomra terápiajellegű kézműves tevékenységhez, ez alkalommal a legjobb barátnőmnek készítendő karácsonyi ajándék címén. Mert bár ez a feladat is tartogatott nem várt kihívásokat és kellemetlen rádöbbenéseket – a bakancslistáját böngészve fájdalmasan érintett a feleszmélés, hogy mennyire másfelé tartunk, s miközben én napokig pepecselek az ajándékán, ezekben a pillanatokban pecsételem meg mindkettőnk jövőjét, amiben talán nem is szerepel a másik –, a könnyed kézimunka színes papírokkal, csillámporral, ragasztóval és festékkel elfeledtetett velem minden más gondot. Félelmeket a jövővel és fájdalmakat a múlttal kapcsolatban, amiből pedig akad bőven. Még festegettem, vagdostam, ragasztottam és rajzolgattam, minden más kiszorult a fejemből és olyan könnyed és egyszerű volt minden, hiszen a felszín mindig sima és világos. De én képtelen vagyok mindig ott maradni, mert ugyanakkor sekélyes és unalmas is. Nekem kell a mélység feneketlensége és komor hangulata, hogy érezzem, tudok érezni. Mélyen, igazán. Ez persze mindig fájdalmas, de valahol azért vigasztaló is. Valahol...

Ez alkalommal ha úgy vesszük, önként löktem magam a hullámok közé, mikor néhány napos csöndes, távolságtartó ismerkedés után először kézbe vettem Anna könyvét. Sokat utalok rá, mert úgy érzem, a sorai által ismerem őt és közel került hozzám, ami vicces, mert egy írót sem ismerhetünk meg csupán a könyve alapján (akármennyire szeretnénk is azt hinni, hogy ismerjük őket és a barátainkká váltak, míg olvastuk a regényeiket) még akkor se, ha egy erasmusos egyetemista naplójáról van szó. Ugyanakkor Anna élményei, bár a nevek, nemzetiségek és utcanevek eltérnek, épp olyanok, mint az enyémek és mint sorstárshoz, most már kapocs fűz hozzá, még ha csak képzeletbeli is.
Tehát Anna könyve. Egészen véletlenül értesültem a létezéséről, egy szomszéd elejtett megjegyzéséből, miközben anyával egy az egész évben elbliccelt torna utolsó karácsonyi alkalmára sétáltunk a két utcával odébbra. Onnantól kezdve pedig, hogy meghallottam, hogy van egy lány, aki tényleg megtette, amire én még gondolni is alig mertem – még az Erasmus blogomat is olyan szívügyemnek tartottam, hogy alig mutattam meg néhány embernek –, sorokba szedte a gondolatait, történetbe kötötte az élményeit és könyvet írt belőlük, tudtam, hogy nem nyugszom, amíg nem olvashatom a szavait. Mert hát mint tudjuk, a tűz bár éget, rettenetesen vonzó. Tipikusan a gyertyaláng felé szálló molylepke esete lett ezúttal az enyém is. Bár én tudtam, hogy a vesztembe rohanok, mégse érdekelt. Ez most színpadiasan pökhendinek hangozhat, hiszen csak egy könyvet olvastam el, mi bajom lehet tőle, de – és azt hiszem, ezt csak a velem hasonszőrű hazatért erasmusosok érthetik meg igazán – tényleg, túlzás nélkül, nagyon mélyen érintett és szíven ütött minden sor. Na jó, talán nem minden sor, de jó néhány. A vége különösen. De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen egy történet sem a végénél kezdődik – mondjuk ez így nem igaz… bár technikailag igen, de ebbe most ne menjünk bele.

Muszáj viszont kis kitérőként megjegyeznem, hogy a terápiás írás hátránya (vagy mondhatni, a tudatfolyamféle értelmetlen pötyögésé) az, hogy mikor mindenféle emberi szükségletek, vagy éppen a szülők váratlan szobába toppanása – újabb ok, amiért úgy hiányolom azt a drága elm parki szobácskámat, ami a nyugalom szigete volt és ahová senki nem lépett be kopogás és az az követő bebocsátási engedély nélkül, hogy ahhoz képest az itthoni szobám zajos átjáróház – képes porig rombolni a három oldalnyi lélekfeltárás jótékony  hozadékát, vagyis a felfokozott lélekállapot megnyugtatására tett nehézkes kísérletet. Ahogy kiléptem a billentyűzet és a fehér lapon fekete betűk gondolatrendszerező védőburkából, újra előbuggyantak kéretlen könnyeim. (Simán el tudom képzelni, hogy egy író akár napokig nem eszik és nem alszik, ha épp benne van az ihlethullámban, bár nálam most egészen másról van szó, mint kreatív ihletszállítmányról, ami át akarja fúrni magát rajtam, hogy papírra vetődhessen.)

Szóval – most már sokadszorra – Anna könyve. Alig olvastam el az első néhány mondatot az indulásról és a pakolásról, már belesajdult a szívem és könnyes lett a szemem arra gondolva, hogy mintha a saját élményeimet látnám nyomtatásban. Ilyen jól még soha senki nem tudta megfogalmazni az egyébként triviális különbséget korán kelés és korán kelés között, amit én is épp így éreztem január 19.-nek fagyos reggelén. Az olvasásban azt hiszem, alig a második vagy harmadik oldalig jutottam, majd mikor öcsém szobájából áthallatszott a Mumford&Sons énekesének jól ismert hangja, eltörött a mécses, lévén azonban, hogy Csipa bölcs szavaival „sírni nem látsz, nem hagyom, játszom, mint egy bohóc a színpadon” kezdődik számomra az otthoni önmagamról kialakított kép, nem adhattam át magam a sírásnak másik három emberrel összezárva a két és fél szobás panelban. Így történt, hogy először tényleg csak egy csipetnyit kaphattam Anna szavaiból, úgyhogy újra féltem felnyitni az izzó lapokat. Parázslásukban azonban szinte világítottak a polcon, úgyhogy nem tarthattam magam hosszú időre távol tőlük.
Hát így esett, hogy most, néhány nappal később itt ülök összetörve, hiszen végigolvastam. Szürreális élmény volt, kifordított önmagam más nevekkel és helyszínnel körbevett valósága – kicsit, mint Veronica chestnut close-i háza –, amely mégis annyi ponton kötődött hozzám, hogy le se tagadhattam volna, hogy mennyire látom bennem magamat. A részletek különböztek, az élmények, a gondolatok, az érzelmek mégis ugyanazok voltak. Még a pasiügyekben is találtam párhuzamot, hiszen nekem is akadt egy „Szőke Hercegem”, bár Szöszinek neveztem és deutsch helyett dán volt – arról nem is beszélve, hogy ő vélhetően tényleg „más” volt –, meg egy barnám is, esetemben francia, és töprengtem, dühöngtem, örültem és sírtam én is miattuk nem egyszer.
Az egyetlen kivétel talán az, ahogy Anna a kulturális sokk fázisait leírta. Az én esetem ebből a szempontból különlegesen szerencsés volt, hiszen nem voltam egyedül a legelején, így a magány rész az én regényemből teljes egészében kimaradna. Szerencsés voltam, akkor nem is tudtam, mennyire, hogy ketten is álltak mellettem, mikor földet értünk Dublinban, köztük a legjobb barátnőm, akinek a közelében mindig olyan biztonságban érzem magam, mint kevés más barátom társaságában. Ha jól belegondolok, igazán csak másik útitársam érdemelte ki azóta ezt a jeles pozíciót, esetében pedig az öt hónapnyi együttélés kedvező következménye volt ez. Persze a „nem én vagyok az egyetlen magyar” részletnek is voltak negatívumai, de ebbe most ne menjünk bele, mert végtelenül hálás vagyok annak, ahogy a dolgok alakultak, úgyhogy bele se akarok gondolni, hogy - a pillangó effektusra gondolva - mi lett volna, ha akár egy apró részlet is máshogy történik a történetünkben.
A könyv minden fejezete intenzív élményt jelentett, hevesen dobogó szívet, amely össze-összeszorult a feltörő emlékektől, de volt, hogy mosolyogtam, sőt nevettem is, vagy helyeslően bólogattam olvasás közben. Aztán szép lassan – na jó, valójában talán túl gyorsan, de hát mit tehet az ember, ha már fogja a parazsat és élvezi az izzását, még ha a húsába mar is a forróság – elfogytak az oldalak és én rettegni kezdtem. Épp úgy rettegtem, ahogy az East Gate-nél sétálgatva május vége felé az elsuhanó Dublin Coach-ok látványától. És épp úgy tisztában voltam vele, hogy a könyvnek lassan vége és sírni fogok, akárhogy lesz is megfogalmazva az utolsó sorok tartalma, mint ahogy tudtam, hogy bármit teszek, ordítok, toporzékolok vagy – ahogy végül tettem – hangtalanul várok és gyötrődöm –, nem szaladhatok el a zöld busz elől, mert ahogy a napok teltek, úgy vált egyre valósabbá és elkerülhetetlenebbé, hogy egy reggel értem jöjjön el. Szóval mély levegőt vettem és lapoztam. Talán bölcsebb lett volna kivárni, míg egyedül leszek itthon és szabadon zokoghatok, de figyelembe véve a tényt, hogy ez az alkalom valószínűleg csak hetek múlva jött volna el, nem tudtam várni. Igazam is lett. Az utolsó oldalaknál már alig láttam a szavakat a könnyeimtől, és egy idő után már nem is érdekelt, mi van odaírva, hiszen rég nem azzal foglalkoztam, hogy búcsúzott Anna, hanem újraéltem a saját búcsúperceimet.
Az én „Norbertemet” már rég elvitte a repülő, ahogy a legtöbb barátunkat is – így jár az, aki húzni akarja az elkerülhetetlent –, úgyhogy egyedül baktattam ki a buszmegállóba, ahol boldogtalan mosollyal nyugtáztam, hogy a világ ezúttal megadta az utolsó kívánságomat, miszerint emeletes busz vigyen Dublinba, majd felkászálódtam, ledobtam magam az első olyan ülésre, ahonnan senki sem láthatott, bedugtam a fülembe Dóri zenei összeállítását, majd az ablaknak döntöttem a fejemet és csak sírtam és sírtam, amíg el nem fogytak a könnyeim. (És már megint könnyes a szemem, ahogy ezt írom, nagyszerű! - szentimentális bolond...) A nap aztán olyan hektikusra sikerült, hogy nem volt időm több könnyre, és Ferihegyen landolva átestem a ló túloldalára és addig magyaráztam a családomnak hazafelé, amíg bele nem fájdult a fejem. A következő napok pedig olyanok voltak, amikre inkább emlékezni sem akarok. Bár csak június eleje volt, kivájt halloweeni tökként, hatalmas lyukkal a belsőmben kóvályogtam a lakásban és ötletem sem volt, mit tehetnék, hogy betöltsem a hirtelen rám törő hiányérzetet. Nem is igazán tudtam, mi hiányzik, és hosszú időbe telt, míg úgy ahogy sikerült megértetnem magammal, hogy hátrahagyott kinti önmagamat gyászoltam. Gyászolom még most is. Mert valamit otthagytam magamból, és nemcsak Írországban, de a múltban is. Abban a 2013-as tavaszban, amikor együtt éltünk az alatt a drága 703-as elm green close-i tető alatt heten, mint a gonoszok.
Ennek pedig már több mint fél éve, én mégis itt ülök és siratom a múltat. Anna sorait olvasni bár iszonyúan nehéz volt és felkavaró, örülök, hogy a kezembe került, mert jó tudni, hogy rajtam kívül más is úgy érzi, valamit hátrahagyott magából, valami kiszakadt belőle az alatt a varázslatos öt hónap alatt. Jó tudni, hogy ő is épp azt érzi, mint én:

„Kicsinek érezzük a világot magunk körül, felszínesnek látjuk azokat a régi barátokat, akik nem képesek bárkiben felfedezni a pozitív tulajdonságokat. Elsuhannak a fülünk mellett azok a rosszmájú megjegyzések, amelyekkel a többiek próbálnak magyarázattal szolgálni egy ismeretlen jelenségre, amelyet nem értenek. Legtöbben, akik nem rendelkeznek olyan széles spektrumú látószöggel, mint az erasmusosok, azok a „más”, számukra „idegen” ember előtt mindig csak egy félig üres poharat látnak majd.”

Habár fogalmam sincs, az én kozmopolita voltom mennyire egyezik Annáéval, az biztos, hogy a kijelentése elejével szóról szóra azonosulni tudok. Hogy kicsinek érzem magam körül a világot, az nem kifejezés, a szó szoros és elvont értelmében is megfojt a közeg, amiben élek és amiből kitörni nem tudok, mióta hazaértem. Ami pedig a régi barátokat illeti, sosem felejtem el, milyen volt először találkozni néhányukkal, miután hazaértem, különösen egyikükkel, akit bár nagyon szeretek, mintha kívülről láttam volna, ahogy mellettem áll, mikor a meleg júniusi eső a nyakunkba szakadt. Én szinte ittam magamba és hálás voltam érte, mert úgy éreztem, minden cseppje ír emlékekkel simogat, ő viszont esernyőjével bajlódva szitkozódott, hogy jól felfázik majd, mert beázott a cipője és vizes lett a haja. Na akkor én is úgy láttam, hogy nem is állhatnánk távolabb egymástól, hiszen az ő számára a pohár félig üres volt, számomra viszont félig tele. Vagy úgy is mondhatnánk, ő csak az esőt látta, miközben én a szivárványt csodáltam. Nekem ezt adta az erasmus félév.
Persze sok más egyéb mellett. S hogy megérte-e hagyni, hogy széttépje a szívem és apró darabjait szétszórja a sebes folyású Shannon-ban – merthogy ezt is megtette –, egy percig sem kételkedtem benne az öt hónap alatt, sem pedig utána. Szeretek fájdalmasan élni, mondhatnám, de az igazság az, hogy nem ez volt az első alkalom – bár ez volt a legintenzívebb –, hogy a szívem szakadt meg életem egy szép időszaka végén, amit aztán sokáig sirattam, de sose fordult meg a fejemben, hogy bár ne történt volna meg, hisz akkor nem érezném most magam ilyen rosszul. A rossz ez esetben jó, mert épp azt mutatja, milyen elmondhatatlanul és pokolian jó volt, hiszen csak az fáj, ami hiányzik, és csak az hiányzik, ami jó. De elég a közhelyekből.
Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy jó érezni. Úgy általánosságban érezni, mindegy hogy mit, hogy tudjam, képes vagyok rá. Az erasmus erre is tökéletes volt, hiszen ott szélsőséges érzések egész garmadáját éltem át meglehetősen rövid idő alatt. Mert az alatt az öt hónap alatt minden felfokozott és intenzív volt és kivétel nélkül mindegyikünk vágyott is erre.
Annának tényleg igaza van: kár hogy ezt az állást csak fél évre fizetik meg…