A mai nap kisebb pofon volt ugyan az önbecsülésemnek, de kezdem egyre inkább felfedezni - és főleg - értékelni az élet nyújtotta vigaszdíjakat, amikkel felvidítani próbál, ha már érmeket - sem a szó szoros, sem átvitt értelmében - sosem aggat a nyakamba.

A mai nap is szép példája ennek.
Egy régi ismerős a múltból, aki bár talán emberileg csak egy emlékekbe zárt idegen, amit jelképez, az egyszer a világot jelentette nekem, ez pedig nem múlik el nyom nélkül. Épp, mint évekkel ezelőtt, még mindig képtelen vagyok a lelkesedés nélkül gondolni rájuk - bár szerencsére már nem fájnak az emlékek -, fizikai valójuk pedig akkora energialöketet ad (még ha csak a távolból látom is őket, hát még ha ők szólítanak meg), mint kevés más dolog.
Főleg ha mindez a legváratlanabb pillanatban történik, és a viszontlátás feletti öröm kölcsönös. Még ha a körülmények nem épp a legkellemesebbek is - egyikünk számára sem. Bár két, csúfos vereséget szenvedett legalább osztozhat a sikertelenségben. Senki sem érti meg az ilyesmit jobban, mint egy sorstárs, hát még ha épp olyan friss számára a rossz élmény, mint nekem. A napom rosszul kezdődött, de a régi ismerős reménysugár volt benne; nem is tudom, hogy éreztem volna magam, ha nem zárja a bukást vidító keretbe két ölelése. Épp ez kellett és épp egy olyan személytől, mint ő. Szóval köszönöm. Köszönöm neki és köszönöm a világnak, akinek nem lehetek elég hálás, mert enyhítette a boldogtalanságomat.

Szóval a világ kegyes, még ha kegyetlenségének tetszik is ezt. Nagyot szúr, de aztán segítő kezet nyújt.

Épp, mint a véletlenül mellém keveredett ír lányka, a nagy kalandom legvégére megérkezett németes nevű francia, a hazaúton az egész fesztelen repülős csapat vagy a suli, ami befogadott és vigyázott rám, mikor egy másiknak nem kellettem. Ezek mind-mind - és még ki tudja, mennyi másik, amire nem figyeltem fel ilyen tudatosan - az élet apró vigaszdíjai, amikkel visszaadja a reményt és a küzdeni vágyást. Vagy egyszerűbben csak egyenlíteni akar egy kicsit, még ha nem is billenti teljesen vissza a mérleget, legalább egy kicsit enyhít és segít elviselni a dolgokat. Szóval mégis igaz, az élet tényleg egyensúlyra törekszik.

De azért jó lenne már egyszer vigaszdíj helyett a főnyereményt is magaménak tudni...

Ez volt a nap első tanulsága.

A második pedig kétségtelenül az, hogy még mindig nem vagyok eléggé - vagy ha úgy tetszik: mindenben - felnőtt. Mert lehet, hogy fejlődöm, érek és lassan-lassan tapasztaltabb és bölcsebb leszek (még ha az "öreg leszek és iszonyú tapasztalt" hál'Istennek fényévekre van is még tőlem), még nagyon sok minden van, amit nem tudok, és főleg, amit rosszul csinálok. Mert ahogy ma viselkedtem, az semmiképpen sem egy 23 éves nő viselkedése volt, hanem egy 16 éves kislányé.... se. Egy naiv, tapasztalatlan, igazi gondokat és fájdalmakat soha meg nem élt, így a legkisebb apróságokat is magára vevő kamaszlányé, aki képtelen visszafojtani a könnyeit, ha megbántják. Még ha az eszével tudja is, hogy ez most nem a sírás helye.
Azt hiszem, a mai napnak nem a bukás és nem is a pénz volt a legnagyobb baja, és még csak nem is az, hogy az önértékelésemnek fájt, hogy olyasmit kellett megtapasztalnia, amit azelőtt még sose (egy olyan dologban, amiben úgy szeretett volna bizonyítani), hanem a tény, hogy képtelen voltam moderálni és fegyelmezni magam. Ha a Bronte-nővérek valamelyik regényhőse lennék, a Viktoriánus kor férfijai minden bizonnyal gondolkodás nélkül rám sütöttél volna a "hisztériás nő" bélyegét. Mivel azonban a 21. század kozmopolita világának emancipált példánya vagyok, ilyesmit a mai férfiak nem mondanak, egyszerűen csak kislánynak néznek. Annak az egynek, ami nem akarok többé lenni. Vagy legalábbis nem ilyenkor. Mert érdekes, mikor arra vágyom, bár lehetnék újra gyerek, felnőtt felelősséget varrnak a nyakamba, viszont ha felnőttnek szeretnék látszani, magabiztosnak és erősnek, tudatlan kislánynak látszom....

Hát, úgy tűnik, nincs új a nap alatt:

"Mindenhez van jogom, hát játszom,
fentről gyereknek, lentről embernek látszom."