Négy év után a C épületbe menni, és talán épp abba a terembe beülni, ahol egykor, gimis fejjel szombatonként ücsörögtem nagy lelkesen és még nagyobb reményekkel, furcsa élmény volt. Furcsa, de kellemesen borzongató, bármilyen meglepő is ez számomra. Igaz, nem egyedül mentem, és váratlanul ismerős arcok is feltűntek a tömegben, de mégis. Az a narancssárga csempés fal pedig... na az hozta ám az igazán nosztalgikus hangulatot. Nem bírtam ki, hogy ne próbáljam ki, megvan-e még a speckó csapnyitási tudományom, és úgy néz ki, ez olyan, mint a biciklizés, mert nyertem - nem úgy, mint azon az ominózus első alkalomkor.

Éppúgy ment, mint régen. Ki tudja, talán végre felérek a C épülethez? Szeretném ezt hinni, és el is határoztam, hogy így lesz. Most nyerni fogok, mert végre igazi céljaim és valós indokaim vannak. Nem valami homályos érdeklődés olyasmi iránt, amiről azt se nagyon tudtam, hogy eszik-e vagy isszák (és amiről ma már tudom, hogy nem az én világom - not even close), és nem is egy jó nagy adag kötődés egy olyan csoporthoz, ami csak kívülről csillogott úgy (na jó, belülről is épp eléggé, de hadd áltassam magam egy kicsit), hanem igazi elköteleződés, hiszen azt ajánlja, ami tényleg érdekel.

Azt hiszem, ez az a pont a történetben, mikor Blair megtudja, hogy miért nem lehetett az övé Chuck már az első évad végén. Nos, mert rögtön vége lett volna a sorozatnak. Vagy, ha már itt tartunk, klasszikusabb példával: Sarah nem mehetett balra, mert akkor rögtön vége lett volna a filmnek. De komolyan. Annyi mindenről lemaradok, annyi élmény, barát, ismerős és tapasztalat - és a személyes zöld kalandom - nem lehetne most az enyém, ha rögtön ott kezdek. Talán a C épület állást ad majd a kezembe, de emberré/értelmiségivé az R épület nevelt, ez pedig legalább olyan fontos.

Azért jó volt látni téged, narancssárga csempés fal, öreg cimbora.