Olyan szerencsés veszteségeket szenvedtem eddigi életem során, amikért soha senki nem fog sajnálni vagy együtt érezni velem, én mégis mindennap belehalok kicsit az elvesztésükbe. Főleg a főépület falai között...

Még ha ez butaság is - mint ahogy egy barátom olyan kíméletlenül rámutatott -, hiszen ott alig jártam annak idején. És mégis; az egész kacskaringós labirintus, az aula, a folyosók, a híd és mindaz, amit jelentett, nem múlt el vagy legalábbis nem véglegesen. Pedig az az igazság, hogy hagyni kéne már mindazt, ami elmúlt. Tényleg hagyni, nemcsak nagyravágyóan elhatározni, ahogy tettem már olyan sokszor. De hogy köszön el az ember valamitől, amit úgy szeretett? Főleg, ha szánt szándékkal visszalökte magát az állandó emlékeztetők közé. A szellem járta falak közé, ahol már csak én hallom az ismerős hangokat és ahol hasztalan keresem a régi arcokat. 

Memories stay, people don't.

Ilyenkor aztán persze felmerül bennem a gondolat, hogy elkéstem, csúnyán elkéstem. Ugyan mit is keresek itt most, négy év késéssel, mikor már kiürült az egész és olyan ismeretlenné vált számomra, mintha nem is lenne közös múltunk. De ezen a ponton mindig megállok, meg kell állnom, mert ha mindezt továbbgondolom, akkor a gondolataim északra tévednek, oda pedig nem szabad. Nem szabad, mert akkor aztán megkérdőjeleződik mindent, ami történt, és egyszerűen nem engedhetem meg magamnak, hogy újra olyan helyen legyek, ahonnan elvágyódom. Örülök, hogy itt vagyok és bár nagy nyomás alá helyezem a jelent azzal a reményemmel, hogy "jó lesz itt, mert muszáj jónak lennie", hiszem, hogy itt kell lennem, hogy most kell itt lennem (pillanatnyilag bármilyen nehéz is ezt elfogadnom és mögötte okokat találnom, de tudom, hogy lesznek) és hogy élvezni fogom. Csak győzzem átélni.