Bár brit tudósok újra meg újra mindenfélét megállapítanak, és azt is régóta tudjuk, hogy a társadalomtudományokban a kérdés strukturálja a választ, szóval mindenki azt az eredményt fogja kapni, amit akar, néha mégis lehetnek igazságok a különböző kutatásokban. Végtére is kinek állna érdekében meghamisítani egy statisztikát, miszerint a mai fiatalok többségének nincs törzshelye. Hiszen – és most mindenki tegye a szívét a kezére – tényleg nincs.
Erre ma ismét rájöttem, amikor, jobb ötletünk nem lévén, „gimis nosztalgiázósra” véve a figurát egy külvárosi Mekiben kötöttünk ki. Egy zajos, zsúfolt, hűvös Mekiben, ahol furcsa forrócsokit adtak. Pedig a sorozatok csábító törzshelyeinek egyikére vágytunk, legyen szó (generációtól függően) a kultikus Central Perks-ről vagy a HIMYM-beli McLarens-ről, hogy a számomra örök favorit Luke kávézóját már ne is említsem. Vagy egy hamisítatlan ír pubot igazi kandallóval. Mindig is vágytam egy saját helyre, ahol ismernek, ahol tudják, mit fogok rendelni, és ahol, ha szocializálódni vágyom, konkrét időpont egyeztetés nélkül is ismerősökbe botlom. Csak fogom magam, besétálok, leülök a kedvenc asztalomhoz és valaki felbukkan. Mert egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy korszak, amikor ez így történt. És működött. Aztán jött Mr. Zuckerberg meg az a disznófejű nagyúr, és hipp, hopp, a törzshelyeknek bőszen harangozni kezdtek. Azóta pedig itthon ülünk, veszettül ütjük a klaviatúrát és pizsiben, smink nélkül, a négy fal közül szocializálódunk. Már a regénycímek is árulkodóak: a föld középpontja helyett csak a szobánk végéig utazunk, ahogy Tibor Fischer is írja. Idilli a kép? Kényelmes? Lelombozó? Ijesztő?
Bármelyik irányba húz is a szívünk, mielőtt nosztalgiázva elsiratnánk a múltat, még egy apróság, mert az ördög úgyis a részletekben rejlik. Az előbb azt mondtam, hogy csak fogom magam, besétálok, leülök a kedvenc asztalomhoz és valaki felbukkan. Mondjuk Joey, Barney vagy Jess. Hát, valaki biztosan, de a legkevésbé sem mindegy, hogy ki. Hiszen tudjuk, hogy csak a mesékben lehetünk mindig jókor a helyen. A valóság viszont úgy néz ki, hogy többségében kényelmetlen-kellemetlen muszáj-beszélgetésekbe keveredünk olyan emberekkel, akiket pillanatnyilag a hátunk közelére se kívánunk, a hőn áhított személyek pedig csak nem libbennek be, hiába szuggeráljuk az ajtót kitartóan. Mert van, aki úgy gondolja, hogy összefutni jó lesz majd a sarki fűszeresnél is legyen az ember akár itthon, akár japánban.
Ebben mondjuk a Facebook sem segít, úgyhogy voltaképpen ugyanott tartunk. Így vagy úgy, de mi döntjük el, hogy kivel és hova megyünk. Törzshely hiányában persze nehezebb, még ha Pest elég jó lehetőségeket kínál is ez ügyben, bár talán éppen a túl nagy választék a gond. Az egyetemi kocsmák persze jó kezdetet adhatnának, de az mégse ugyanaz. Legalábbis nekem nem, aki még egyetlen igazi törzshely-alapanyagot se találtam a városban. Mindenhol volt valami, ami nem igazán klappolt, legyen az a helyszín, az árak, a kiszolgálás vagy az étel-italkínálat, de az is megesett, hogy egyszerűen csak túl hangos volt a zene egy jó kis csevejhez. Erről jut eszembe, elmagyarázná valaki, hogy miért jó az összes körúti beülős helyen bömböltetni a zenét? Nem elég az ingyen wifi, hogy megöljük a beszélgetést, még a legkitartóbbakat is másnapi berekedésre kell kárhoztatni? Főleg kora este, amikor még talán tényleg lenne értelme a társalgásoknak, bár távol álljon tőlem, hogy alábecsüljem az élet nagy kérdéseit taglaló alkoholmámoros eszmecseréket, amik csak bőven éjfél után ihletik meg az embert.
Szóval a különféle vendéglátóegységekkel zsúfolt utcák és a közösségi média idejében kérdezem, vannak még igazi törzshelyek? Mert én még messze nem bukkantam rá a sajátomra.