Jay Asher: Tizenhárom okom volt...
Huhh.
Fogalmam sincs, hogy is kezdhetném.
Hosszú ideje ez az első olyan regény, amitől azt kaptam, amit reméltem. Pontosabban amit a hátoldal néhány soros ajánlása ígért. „Kitűnő történetmesélőnek” nevezte az írót, a regényt pedig egyenesen „lenyűgözőnek”. Nagy szavak. Bevallom, az utóbbi időkben csalódtam néhányszor ebben a kiadóban, úgyhogy ezeket a véleményeket is némi fenntartással fogadtam. Úgy gondoltam, muszáj jót írniuk rá, hogy eladható legyen, úgyhogy túlozni fognak. Azonban az előítéleteim ez esetben teljességgel hamisnak bizonyultak.
Az igazság ugyanis az, hogy még sosem olvastam ilyen könyvet. Ehhez foghatót. Nem azt akarom mondani ezzel, hogy ez volt a legjobb, legszebb, legmegkapóbb történet, amit valaha a kezemben tartottam; vagy hogy erre fogok a legtovább emlékezni. Talán nem. Vagy talán – nagy valószínűséggel – a fentiek mindegyike. Mégsem jók ezek a szavak, nem elegek. Nem fejezik ki azt, amit igazán mondani szeretnék. Ezt inkább csak ilyen-nek nevezem, s ez az ilyen rengeteg dolgot foglal magába: megrázó, mély, letaglózó, szomorú, felkavaró... De ezeknél sokkal több. Mivel azonban úgysem találnám meg a legmegfelelőbb szót – talán nem is létezik –, maradjon csak ilyen. Aki olvasta, úgyis pontosan tudja majd, mire gondolok. Aki pedig nem... nos, nem tudja, miből marad ki.
Már régóta szemeztem ezzel a történettel – mióta először hallottam róla –, de eddig nem volt bátorságom hozzá. Ez a második olyan regény, amire úgy vágyom, hogy félek is tőle. Félek belekezdeni, félek olvasni és végül, félek a végére érni. (A másik a már évek óta dédelgetett Kedves Zoé!, amire úgy érzem, egy ideig még várnom kell; arra még mindig nem vagyok felkészülve. Talán majd egyszer.)
A félelmem most sem múlt el iránta, csak úgy éreztem, most ehhez van kedvem, egy ilyen történetre van szükségem. És egyáltalán nem bántam meg, hogy ezt a hétvégét Hannah és Clay társaságában töltöttem. Két dolog zakatolt végig a fejemben, miközben olvastam.
Az egyik, hogy ez tényleg egy egészen különleges, ötletes, egyedi regény. Első könyves szerző, olvastam szintén a hátlapon, úgyhogy elnéző lettem volna, ha kevesebbet ad, mint várom. De nem kellett annak lennem, határozottan nem! Itt a tökéletes bizonyíték, hogy egy első könyvet is lehet lenyűgözően megírni, s hogy ez a szó semmire nem mentség. Semmilyen kritikától nem véd meg és nem rejtőzhetünk mögé. Erre emlékeztetnem kell magamat – csak, hogy el ne felejtsem.
Az egész, ahogy az író felépítette a két narrációs eseménysort (mert kettő van, a lányé, az emlékek, a múlt; és a fiúé, a gondolatai, a jelen), s maga az egész eseménysor is, egészen megdöbbentett. Azt hiszem, ez a megfelelő szó: egyetlen hosszú döbbenetben olvastam végig a könyvet. Clay, Hannah, és a részletek. Igazán olyanok, amiket mindenki, bárki átélhet. S hogy ez mennyire igaz, bizonyítja, hogy a legtöbb esemény, helyszín és részlet valós alapú – tudjuk meg az utolsó néhány oldalból, ami egy külön meglepetést tartogat. Szóval eredeti és hihető, ennél pedig azt hiszem – bár csak magamból indulhatok ki – nincs is nagyobb dicséret, ami egy könyvet érhet. Az összes többi jelző, amit még ráaggathatnék – pedig akadna bőven! – már csak kiegészítés lenne. A lényeg úgyis csak ez.
A másik dolog, amire képtelen voltam nem odafigyelni, miközben Hannah Baker emlékeivel ismerkedtem és Clay Jensen agóniáját figyeltem, azok a saját, fel-feltörő érzelmeim voltak. Nem is tudom megfogalmazni, mit is éreztem pontosan. Leginkább sok mindent egyszerre. Féltettem a lányt és fájdalmat, bánatot éreztem, amiért – még ha az indokokat Clay-jel együtt meg is értettem – számára mindez már csak a múlt, számára minden túl késő. Egy eleve elveszett hősnő. De talán még nála is jobban sajnáltam a fiút, amiért mindezt hallania kell, a borzalmas titkokat, a kifordított világot, Hannah legbelső gondolatait; és hogy soha többé nem lesz képes semmire és senkire úgy nézni és gondolni, mint azelőtt. Hogy bár a "majdnem barátnője" elment, itthagyta, feladta, neki tovább kell élnie és nem csak, hogy folytatni az életet, de mindezen dolgok tudatában élni. Élni úgy, hogy sosem felejtheti el, "mi lett volna, ha...?". Igen, egyértelműen a fiút sajnálom jobban kettejük közül. Ő a történet nagy vesztese, még ha ő túlélte is.
Hannah-ra, akárhogy nézzük is, inkább dühös voltam; inkább szántam, mint sajnáltam, és néha (sokszor!) gyengének tartottam, amiért feladta. Hisz ilyesmik – na jó, talán nem pont így – mindegyikünkkel történnek, mégsem dobjuk el magunktól az életet. De minél közelebb érve a halálához egyre jobban megismertem, annál jobban megértettem és átéreztem a fájdalmát. A lemondást 
és beletörődést, amit hordozott. Talán túlzott azokkal kapcsolatban, amik a halálához vezettek; talán kishitű volt. De ez mit sem változtat a tényeken, mikor felsorolja, szép lassan mit vettek el tőle a listán szereplők anélkül, hogy tudnák, milyen kincsekkel távoztak. Az iskola nyugalmát, titkos helyének békéjét, az otthona biztonságát, a gondolatai titkát... Szép lassan minden kapaszkodót. Tragikus felsorolás így összeszedve, de a részletek mégis apróságok - talán két kivétellel. Két kivétellel egyiknek sem kellett volna elegendőnek lennie! És kivétel nélkül egyik eset sem volt visszafordíthatatlan, nem olyan dolog, ami segítséggel(!) ne lett volna orvosolható. De épp ez a kulcsszó: Hannah nem kért segítséget. Nem úgy és nem attól, akik valóban tudtak és akartak volna segíteni neki. Egyetlen szánalmas próbálkozása, mikor a kortársai helyett egy felnőttet keresett meg, már értelmetlen volt. Túl késő. Akkor már meghozta a döntést, csak melodramatikusabb akart lenni. Csúnyán hangzik, tudom, de akkor is így gondolom. Elfogadom, mégsem értem a tettét.
Végig ilyen és ehhez hasonló ambivalens érzelmeim voltak végig vele kapcsolatban. Az egyik percben kiabáltam volna vele dühömben, hogy „Térj már észhez, ez az élet, sőt, ez még csak a gimi, lesz ennél talán még sokkal rosszabb is! Néhány pletyka és beszólás miatt nem adhatod fel.” Máskor alkalmakkor, mélyen és őszintén, viszont igazat kellett adnom neki, mert hiszem, hogy a pletyka, a szavak az ember legveszélyesebb fegyvere. Veszélyesebb a pisztolynál, késnél vagy ökölnél, pedig mindannyian ezektől rettegünk jobban. De csak mert ezek láthatóak és pontosan ismerjük a következményeiket. A szó, a rosszindulatú pletyka láthatatlan, éppen ezért sokkal, de sokkal rosszabb. Sokkal nagyobb fájdalmat tud okozni és sokkal kegyetlenebb, mert sokszor még csak nem is szándékos. Az egyik ember nem is tud róla, hogy néhány szavával épp most törte össze valaki más álmait és reményeit. És még valami: a pletyka nem öl azonnal. Lassan sorvaszt el, hang nélkül vesz el mindent, amit szeretünk és amiben bízunk, hogy aztán végül magányosan és egyedül érjen a végső döfése.
Ha pedig így nézzük – és aki Clay-jel együtt éjszakába nyúlóan ismerkedett Hannah-val, nem is tudná máshogy nézni –, Hannah semmit sem reagált túl. Próbálkozott egy darabig, kapaszkodott, de a lejtő – a lavina, ahogy ő nevezte – megállíthatatlan volt, hogy nem nyújtottak neki segítő kezet. Az más kérdés, hogy, ahogy Clay mondta, lettek volna emberek, akiktől segítséget kérhetett volna. De nem ez a lényeg. Hannah csak egy jelkép, egy szimbólum, aki sosem létezett. Viszont léteztek és léteznek hozzá hasonlók, sajnos nem is kevesen – nem kell statisztikákat olvasnom, hogy ebben biztos lehessek –, akik más névvel ugyan, de akár Hannah helyében is lehetnének. És ez az, amit meg kell értenünk: talán számukra apróság, amiket teszünk, vagy mondunk, de sosem tudhatjuk, mit jelent valaki másnak. Gondolhatjuk, hogy Hannah-nak nem volt valódi oka az öngyilkosságra, de nem tudhatjuk biztosan. Mindenki máshogy éli meg az életét. Számára itt volt az elég, még ha túlzónak is hat.
S ez a lényeg. Jay Asher elhitette velem - vegyes érzelmek, esetleges túlzások és túlreagálások ide vagy oda -, hogy ez a történet túl valós ahhoz, hogy ne higgyük el minden szavát. S hogy ne értsük meg a lényeget: minden apró darabok egysége és minden apró részlet, minden szó számít! Számít, mert hatással van valami másra. Talán a listán szereplők – legalábbis legtöbbjük – tettei egyenként semmiségek. De együtt lavinát indítottak meg. És való igaz, nem ők adták Hannah kezébe a tablettákat, de szép lassan miattuk (is) vált számára vonzó – és egyetlen – lehetőséggé.
Ez a két dolog az első sortól kezdve ott motoszkált a fejemben, bár oldalról oldalra változott a véleményem és vele az érzelmeim is. De az ellentétes érzések megmaradtak az utolsó gondolatig, ugyanúgy ahogy az a kijelentésem is, hogy megdöbbentett (és lenyűgözött, mert a hátoldal csak nem túlzott!) ez a könyv – abszurdságával és elvont, furcsa témájával együtt. Talán pont azért. Mert ilyenekre is szükség van!
A harmadik dolog, ami olvasás közben szöget ütött a fejemben, csak úgy a könyv közepe felé érkezett meg, de onnantól fogva képtelen voltam elűzni. Nem mintha gyakran jutna eszembe a gondolat (eddig összesen egyszer, Edmondo De Amicis Szív c. regényét olvasva), hogy mit szeretnék, mit olvassanak majd a gyerekeim – ha leszek –, de most képtelen voltam kiverni a fejemből, hogy ez lesz a második a listán. Ha lesz egy lányom és betölti a tizennégyet – de talán ha fiam, neki is –, a gimnáziumi évei előtti nyáron a kezébe fogom adni ezt a könyvet. Valószínűleg addigra még nagyobbat fordul a világ, a tinik még kifordítottabbá és koraérettebbé válnak ezt az életkort elérve, tehát még aktuálisabb lesz. Magam sem tudom, miért, de ezt a döntést hoztam, miközben olvastam.
Szomorú, amit Hannah tett önmagával, s kegyetlen, amit tizenhárom társával – bár néhányuk valóban megérdemelte. Mégis, ha kegyetlenül is, a legjobbat tette velük. Halálával elérte, hogy tizenhárom ember élete örökre megváltozzon. Esélyt adott nekik megjavulni és a jövőben máshogy nézni az újakra, kívülállókra, másokra. Jobbá tette őket azzal, hogy elmondott nekik mindent, a tetteik, szavaik következményeit, és kényszerítette őket, hogy legalább egy napig olyan rosszul érezzék magukat, ahogy ő már régóta érzett. De megadta nekik a lehetőséget, hogy a rosszullét után felállva újra kezdjenek mindent. Clay megtette. Talán a többiek is. Kár, hogy ehhez Hannah-nak meg kellett halnia.
Na, de épp elég ennyi a filozofálgatásból; talán túl sok is.
„Az elátkozott péktucat” megrázó élmény volt számomra, amit száraz, de égő szemmel és kavargó gondolatokkal olvastam végig. Három történetet éltem át, mire becsukódtak a lapok: Hannah-ét, 
Clay-ét és a sajátomat. Mert bármit olvastam, bármilyen esemény történt a lapokon (de főképp az az ominózus "bűvös szó" és a "Nehéz csalódottnak lenni, ha azt kapod, amire eleve számítottál"
Köszönöm az élményt Jay Ashernek, mert bár az én életemet valószínűleg nem változtatta meg és hamar el fogom felejteni – hamarabb, mint szeretném – a szavaim, döntéseim következményeinek súlyáról szóló figyelmeztetését, de egy rövid időre mégis jobban fogok figyelni a körülöttem lévőkre. Igazán fantasztikus, lenyűgöző és megdöbbentő első regényt írt, Mr. Asher! Hálás vagyok, hogy olvashattam!
