A végén valahogy mindig itt kötök ki. A szobámban kerülgetve valamit, aminek a puszta látványától is kitör a frász, mégsem tüntethetem el. Ott kell, hogy maradjon, szem előtt, folytonos emlékeztetőként az elkerülhetetlen változásra. Arra, hogy valami megint véget ért. Hogy hazamegyek. Hogy itthagyom ezt a helyet, ezt a valótlan, átmeneti életet, ezt a mesebeli, túlzöld, esős világot.
Néhány hónapja egy nagy fekete bőrönd, minden alkalommal, mikor a elmentem mellette a folyosón, pont így megrémített. Féltem attól, ami itt várhat rám. Most pedig itt vagyok, a másik oldalon, átélve mindazt, amit akkor még nem hittem, hogy tényleg megtörténik - bár ha jobban belegondolok, még mindig nehéz elhinni, hogy eljött, megtörtént, és el is ment ez a néhány hónap -, és ebben az új szobában, a csupasz, de kedves lila falakkal, a koszos ablakkal és a mögötte vigyázó nagy fákkal meg a templomtoronnyal, félek hazamenni. Félek a nagy doboztól, amibe beleütközik az ajtó, ahányszor csak kinyitom, és ami a ruháimmal tele várja, hogy néhány nappal utánam hazadöcögjön. Még az itteni címem szerepel rajta és sehogy sem akaródzik lecserélni az otthonira, mert azzal valósággá tenném, hogy elmegyek. Hogy otthon várom majd, hogy megérkezzen, mert én gyorsabb leszek nála, és keserű nosztalgiával és irigységgel gondolhatok rá, mert ő még itt lesz, belőlem egy kis darab, ha bedobozolva is, mikor én már nem.