A reptéren jártam.
Életemben negyedszer; s harmadszor, mint látogató, tehát nem kéne, hogy nagy dolog legyen; mégis az volt. Az első alkalom, hogy arra mentem, mióta hazaértem. Haza életem nagy kalandjáról. A kalandról, amit vártam, amire szükségem volt, amit imádtam és amit most úgy siratok. Persze nem folyamatosan, de azért eleget, főleg ha ismerős a környezet, mint mikor indultam. És mi is lehetne ismerősebb, mint egy kis kiruccanás a reptérre? Még ha néhány hónapja nem is busszal mentem és a körülmények nem is lehettek volna másmilyenebbek, de akkor is. A reptér az már csak a reptér. És, ha dagályoskodó és sztereotipikus akarok lenni, ott kezdődött minden.
Érdekes, milyen másképp tud az ember látni dolgokat, ha már kötik hozzájuk személyes emlékek és élmények. Mondjuk az égen szép lassan feloldódó fehér kondenzcsíkok, amelyek eddig a legkevésbé sem érdekeltek, most viszont hosszú percekig képes vagyok csak bámulni őket, követni az ívüket a tekintetemmel és elmélázva találgatni, vajon hova tarthat a repülőjük és mit tartogat az utasai számára ott, ahová viszi őket. Na meg persze minden alkalommal eszembe jut, milyen is volt, mikor én voltam ott a felhők felett. Mert bevallottan gyerekes naivitással a repülés számomra összekapcsolódott valami nagyon-nagyon jó dologgal, ami bőven megéri a székemet rugdosó gyereket és a fejfájást. Az égen átsuhan aprócska gépek pedig mintha mind azokat a barátaimat szállítanák, akiket megismertem. Őket és engem együtt. Hiszen egyszer mind ott voltunk fent, máskor és máshol, de ugyanoda tartottuk, majd szép lassan mind hazamentünk. Mindenkit hazavittek a gépek éppúgy, ahogy elvittek. A gépek így múltat és rengeteg sok történetet kaptak, nem csupán fémtárgyak. Ahogy az emberekkel teli reptéri busz sem egy tömött járat csupán. Sok ember foszlányokból szőtt leheletnyi jelene, majd múltja. Néhányuk fáradt és a backpack tourtól "koszos" (tudjátok, az a hostelféle mosdatlanság, ami nem (!) egyenlő az igénytelenséggel, viszont együttjár a turistás, sietős, spórolós fárasztó kirándulásokkal, aminek a végén már a zsíros hajaddal is úgy vagy, hogy majd otthon foglalkozol vele, miután végre jól kialudtad magad a saját ágyadban) vagy épp csüggedt a hazautazás elkerülhetetlen tényétől. Mások lelkesek és csillogó szeműek, vagy épp idegesek és félnek az előttük álló utazástól. Tény viszont, hogy a BKV-hez (elnézést, immáron BKK) való tartozás ellenére ez a busz ég és föld a többi menetrendszerinti járathoz képest - vagy legalábbis azokhoz, amikkel van szerencsém napi mint nap közlekedni. A 200E valami egészen más; számomra kicsit amolyan Varázslatos iskolabusz feelingje van, mert képes világokat átlépni és másnak mutatni a valóságot. Ez a busz kiszakítja az embereket a hétköznapi élet szürkeségéből, mert olyan helyre visz, ami túl van, ami nem a mindennapjaik része, hiszen akár utasként, akár látogatóként megyünk a reptérre, annak a hozadéke - akár az utazás, akár egy utas személyében - üde színfolt lesz az életünkben. Még akkor is, ha nem egy régvárt rokont vagy ismerőst, csak egy idegen diákot várjunk félszegen a névtáblánkkal, mint esetemben. Erasmust megjártként szívmelengető mosolytfakaszó, bár egyben szomorkás, amolyan szép-szomorú élmény üdvözölni egy vendéghallgatót, aki épp most készül átélni mindazt, amin én már túlvagyok.
Ez pedig el is visz ahhoz a másik dologhoz, amiről eredetileg írni akartam. Hogy milyen is volt számomra ez a kis kiruccanás. Keserédes és furcsa, dióhéjban. Mikor tavaly szeptemberben ugyanígy vártam valakit, egy drága Harisnyás Pippit, akkor a reptér csak egy ismeretlen, múlt nélküli épülethalmaz volt számomra. Csak egy hely, ahol felveszem a külfimet, semmi egyéb. Most viszont minden lépésemkor szinte ordítottak a falak, némán övültötték, hogy milyen is volt, mikor nem vendég voltam köztük. Keserédes élmény volt ott állni a "ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!"-re hajazó, "the point from where there's no turning back" figyelmeztetésű, csak egyfelé nyíló, tükrös-trükkös automata kapu másik oldalán, és a táblát tartó önmagamat nézi az üvegen. Mikor pedig az ajtó kinyílt, elmerengve bámulni a százféle, hol csinos, hol melegítős, kicsi, nagy, öreg, fiatal, turista és business people-t és megpróbálni kitalálni, hol lehettek. Újféle vágyódás éledt fel bennem, miközben néztem őket; vágyódás arra, hogy újra a kapu másik oldalán legyek. Hihetetlen, hogy emberek ezrei nap mint nap ki-be járnak ezeken az ajtókon. Néhányuk olyan gyakran, hogy már fel sem tűnik nekik a hely számomra Narnia-szekrényszerűsége: mint az a néhány, sietős lépésű figura, akik rá sem nézve a várakozó arcokra, biztos kézzel húzzák maguk után a bőröndjüket, pontosan tudva, merre tartanak; vagy a szigorú tekintetű öltönyös társaik, akik felsőbbéges arckifejezéssel keresik a nevüket a feltartott, ötcsillagos hotel-emblémás táblákon vagy iPad-eken, majd apró bólintással adják a rájuk váró csinovnyikok tudtára, hogy ők azok, akiknek attól fogva néhány félórá át hajbókolhatnak. Mások megszeppent arckifejezéséről viszont ordít, hogy most döbbentek csak rá, hogy elhagyták az otthon ismerős biztonságát és egy egyészen más, ismeretlen helyre hozta őket a repülő; talán visszatáncolnának, de az a kegyetlen ajtó mindig csak egyfelé nyílik - még akkor is, ha majdnem odacsukja egy kisfiú bőröndjét vagy akár egy elmélázott nénit. Mert az utazás véget ért, nincs visszatérés.
Ezt én sem igazán fogtam fel, mikor megérkeztem, bár igyekeztem folyamatosan tudatában lenni "az utolsó alkalmaknak". Jelentőségteljesnek szánt lépéssel szálltam fel a CityLink buszra, majd le róla és be a kinti reptérre, igyekezve észben tartani, hogy valójában most hagyom el Íriát, hiszen a reptér mindenhol international territory, a kaotikus becheckkolás és rohanós mászkálás dacára mégis a repülő lépcsőjén felbaktatni volt a legnehezebb és addig igyekezni örökre az eszembe vésni a túlzöld tájat és beszívni az utolsó cseppnyi ír levegőt, amíg el nem tűntem a géptestben. Aisle ülésből pedig már hiába reménykedtem, hogy addig bámulhatok ki az ablakon, míg felhőkbe nem veszik a szeretett szigetke, nem láttam semmit. Mire aztán leszálltunk, már annyi minden történt a nap folyamán - visszatekintve már most, néhány hét távlatából is nehéz elhinni, hogy tényleg egyetlen nap volt az az utolsó, sűrű 24 óra - hogy bár láttam a tükrös automata ajtó főlé írt "there is no turning back" sign-t, mégsem igazán fogtam fel. Most viszont, az épphogy megkapott dobozommal és ott állva a másik oldalon tényleg fel kell már fognom, hogy that really is the end of my journey.... mert én nem tartozom a Rozinka-féle szerencsések közé, ahogy a Max nevű francia ölebek felső tízezrébe sem. Nekem ez volt A "nagy utazás", nem csak egy a sok közül, amik aztán egybefolynak és összekeverednek, hogy egybefüggő, folytonos partyvá alakuljanak. Nekem ennyi volt, ezért hiányzik úgy.