Nemrég rábukkantam egy kb. egy éve írt first draft bejegyzésre - aztán jól el is felejtettem. De ma újra megtaláltam; ennek már csak jelentenie kell valamit. Legalább azt, hogy a bejegyzés nagyon be akar kerülni a blogba. Ráadásul rájöttem, hogy az utóbbi időben vészesen elszaporodtak a tulajdon butaságaimról szóló posztok, tele égbekiáltó first world problémákkal, ilyen-olyan must remember momentekkel, élménybeszámolókkal, kesergéssel, vagy éppen sajátos elméletekkel, de sehol egy könyv vagy film említés. Too bad.
Nos, ezen ideje változtatni. Kezdve ezzel az elveszett-megkerült gyöngyszemmel egy rég haszált mappában.

Ransom Riggs: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei

Ő az a fiatal forgatókönyvíró, fotós, elsőkönyves író, akit lassan már az „új Harry Potter” szerzőjeként emlegetnek. Hogy ez így lesz-e vagy sem, nos, majd az idő eldönti. (Ha képes lesz szavaival és fantáziájával annyit adni a következő nemzedéknek – bár talán egy kicsit idősebb korosztálynak, mint amennyi idősek mi voltunk akkoriban –, mint amennyit mi kaptunk Jotól; hát, legyen hozzá sok ereje, kitartása, de elsősorban kifogyhatatlan fantáziája!) Én mindenesetre a legjobbakat kívánom neki, s nem véletlenül az előbbieket, hiszen nem akármilyen felelősség ezt a címet – még ha csak feltételes módban is, sok-sok talán társaságában – viselni.
Két nap alatt olvastam el a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekeit és azt hiszem, ez a regény azon könyvek sorát gazdagítja majd az emlékeimben, amelyekhez nem nagyon tudok megjegyzést fűzni. Nem azért, mert rosszak, de nem is, mert ezek lennének a legnagyobb kedvenceim! Egyszerűen csak olyan hangulatban, szavak nélkül hagynak, amely állapotnak ülepednie kell.
Valóban nem tudok sok érdembelit mondani a könyvről. Tetszett. Határozottan tetszett.
Hogy Harry Potter-utód lenne? Számomra biztosan nem, már csak az ijesztőségét tekintve sem, ugyanis néhány kép egyenesen halálra rémítette tündérmesékhez szokott lelkemet és csapongó, nyughatatlan képzeletemet.
Emellett néhányszor talán túl szájbarágósnak is találtam az utalásokat. Sokszor már egy-egy elejtett csehovi eszköz megjelenésekor tudtam, hogy az a puska bizony el fog sülni, így a „nagy durranások” nem is annyira voltak azok. Mindazonáltal tetszett a fogalmazásmód, igazán szépek voltak a leírások, körülírások, főleg a régi házról – bár a túl sok „és”-használat néhol már-már zavart (bár az, valószínűleg (?) inkább a fordítót minősíti).
Mégis igazán negatívként csak azt a tényt tudom felhozni, hogy becsapós módon ez is egy újabb sorozat, mert a legkevésbé sem erre számítottam. Azt hittem, végre egy önálló történet. Nos, nyilván tévedtem.

De a folytatás, a kötőszók és a túlzó utalások ide vagy oda, hálás vagyok az írónak, főképp, mert felnyitotta a szememet. Talán nem elsősorban magával a történettel, de mégis a könyvével. Egyrészt szerkesztői ambíciókkal szemezgető lelkem beleszeretett a különleges kiadástechnikai megoldással készült könyvbe a fényképekkel és az egész fizikai valójával, ami kész felüdülés volt az utóbbi idők fekete hátterű, sémaszerű borítói után. Legfőképpen azonban azért, mert rámutatott, hogy mennyi, de mennyi minden lakozik a múltban! Néhány elfelejtett fényképben, elveszített játékban, elkallódott levélben, elhagyatott házban. Hisz ezek mind-mind felfedezésre váró csodák, igazi kincsek, a múlt titkai, különleges emlékek, egész életek!
Régen mindig féltem a romos épületektől, sosem tudtam úgy látni őket, hogy mit mesélhetnek nekem, de ezután máshogyan lesz. Hiszen a mennyezettől a padlóig minden deszkájuk és repedésük ezer meg ezer történetet tud, s csak arra vár, hogy felfedezzék őket. Azt hiszem, most értettem csak meg igazán a régészek munkájának különlegességet! Ők nem a porban, koszban, bogarak és üvegszilánkok között turkálnak. Nekik természetfeletti erejük van: ők halottakat hoznak vissza az élők közé a munkájukkal. Ez pedig csodaszép! Ki tudja, talán egy másik életben majd régész leszek!
Akinek van egy kis ideje, nézze meg Riggs fotóit a furcsaságokkal teli tájakról, ahol járt! Engem ezek varázsoltak el igazán. A könyv és ezek, együtt. Hozzájuk pedig a könyv vezetett, így voltaképpen a regénynek vagyok hálás, hiszen fontos dologra tanított meg, ezért pedig hálás köszönettel tartozom!

Nos ezt írtam miután a könyvet olvastam, úgy 2012 elején. Mostanra talán csak annyi változott, hogy - az ijesztő képeken és a szépséges fizikai megformáltságon kívül - nem sokra emlékszem a könyvvel kapcsolatban. A történet érdekes volt, bár nem példa nélküli. Tetszett a csavar, hogy miért vannak ott és ki pontosan Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei, bár nem mondom, hogy tökéletesen értettem a dolog mechanikáját. Dereng is néhány jelenet, amelyek különösen megfogtak, viszont nem ülök tűkön a folytatásra várva (őszintén szólva azt sem tudom, kijött-e azóta a folytatás). Így tehát egyértelműen elhamarkodottnak tartom az akkori kijelentést, amit több helyen is olvastam, hogy Rowling-utód lenne (btw, Rowling új regénye akkor már inkább megér egy misét, bennem legalábbis mély nyomot hagyott!).
A véleményemet viszont, hogy fontos dolgot tanultam a könyv által a régiségekről, továbbra is tartom. Illetve meghajolok Riggs fotói előtt. Különösen a repülőtemető tett nagy hatást rám, és talán az ő könyve után kezdett igazán érdekelni az az ominózus romos üveggyár útban hazafelé. Vagy a Csernobilról készült dokumentumfilmek a szellemvárossá vált területről. Vagy bármilyen romos épület, legyen az a legkisebb kiégett viskó az útszélén. Ha tehetném - és ha lenne hozzá bátorságom - mindig megállnék és bemerészkednék fotózni az ilyenekbe. De hát gyáva vagyok, úgyhogy a Ramson Riggs-féle bátrakra kell támaszkodnom, hogy efféle kíváncsiságomat kielégíthessem.

*az utolsó kép forrása: Ramson Riggs - Strange Geographies: Happy, Haunted Island of Povelgia