Vicces, hogy félelemből sosem viszolyogtam semmitől annyira, amennyire teszem ezt már évek óta... hát, mit is szépítsem, lustaságból. Ahogy közeledik a szeptember 1. (pontosabban két éve már az a bizonyos szűk két héttel későbbi időpont), legszívesebben világgá szaladnék a gondolattól, hogy megint kezdődik minden elölről. Pedig sosem tartottam magam iskola undoros diáknak, bár tény, hogy utoljára talán nyolc évesen mondtam ki a bűvös szavakat: "igen, szeretek iskolába járni". Igaz, nem is maga a suli vagy a tanulás, csupán az újrakezdés, a változás remegtet meg újra és újra. S persze az, hogy megint véget ér a nyári semmittevés.

Az okosok azt mondják, szükség van a hétköznapok szürke monotonitására, hogy értékelni tudjuk az ünnepek különleges illatú varázsát, s én hiszek nekik, biztosan igazuk van. De akkor is! Hiszen én olyan nagyon-nagyon jól lefoglaltam magam itthon!

Sosem számoltam vissza a napokat és vártam rettegve a vizsgákat, még az érettségit sem. Helyette azt mondogattam magamnak, hogy még senki sem halt bele, én is túl leszek rajta és azzal győzködtem magam, hogy hiába vagdalkozom, így is, úgyis eljön, akkor pedig legalább ne foggal-körömmel az ellenkező irányba kapaszkodva érjen utol. Ezt addig mondogattam magamnak, amíg végül elhittem, és azóta is hiszem; így sikerült (úgy ahogy) legyőznöm a félelem rémét.

De a lustaságét nem tudtam. Az sokkal-sokkal erősebb, ijesztőbb és vadabb, s én évről évre kevésnek találtatok az ellene vívott küzdelemben. Persze, talán az is benne van, hogy nem is küzdök teljes szívemből, hiszen tökéletlen ember vagyok, s mint olyan, képtelen olyasmiért teljes erőbedobással harcba szállni, amit nem is igazán akar.

Inkább csak állok itt, bár minden porcikám futásra ösztönöz, futásra, hogy visszaszerezzem az elvesztegetett időt, hogy megkaparintsak belőle legalább néhány aprócska percet. Mégsem teszek egyetlen lépést sem hátra. Hiszen léphet valaki egyáltalán visszafelé? Az idő csak egyfelé pereg, s ami már a homokóra aljában gyűlik, sosem kerül vissza a tetejére. Ez nem tudjuk fejre fordítani és elölről kezdeni. Így csak állunk mellette, és nézzük, hogy peregnek a homokszemek, hogy pereg le az életünk.

S most újra vége egy nyárnak, az életem azon részének, amikor minden nap egy  Bruno Mars-féle Lazy song.