Tegnap egy nem 
akármilyen könyvtárban jártam.
Csodás, varázslatos, mágikus... - ezek túl nagy, fellengzős szavak. De mégis. Valami ilyesmi volt, valami egészen más, egy igazi régi könyvtár a múltból. Igazi vaskos gerincű, gyönyörűséges könyvekkel - még akkor is lenyűgözőek voltak, hogy egy szót sem tudnék elolvasni belőlük -, fa mennyezettel, nyikorgó padlóval, hamisítatlan csigalépcsővel és szónoki karzattal.
Szinte már vártam, hogy szellemek suhanjanak át a falakon, hogy a csigalépcső tetejéről alaktalan szónok kezdjen beszédet - de legalább, hogy Olivander bukkanjon fel a mozgó létra tetejéről a jól ismert csattanás kíséretében. Vagy a Zárolt részlegből loholva menekülő Hermione. Mert tényleg olyan volt. Még a lakat sem hiányzott, hogy visszatartson minket a karzat titkaitól.
Múlt héten láttuk meg, szerelem volt első látásra, el is indultunk felkutatni a bejáratát (igazi quest... - lehetett volna, ha nincs zárva az oldalkapu), s egy héttel később végül bejutottunk.
Hihetetlen, még mindig nem fogtam fel, hogy ez tényleg egy ilyen hely. S ennek a része lehetek. Néha úgy érzem, kalapáccsal kéne a fejembe verni a tényt, hogy kiknek a nyomdokaiban járok ezeken a folyosókon és lépcsőkön napról napra, mert újra meg újra elfelejtem. Olyannyira képtelenség. S mégis igaz.
Újfent köszönöm az élményt a D épület mesekönyvekkel telezsúfolt rejtett zúg-lakójának!
