Az elmúlt napok rádöbbentettek, hogy még mindig túl kicsi vagyok ahhoz, hogy igazi felnőtt lehessek. Nem nekem való ez az állandó stresszelés meg a száz felé szakadás, akármennyire is az életem része kellene, hogy legyen ennyi idősen, s akármennyire is próbálom felkészíteni rá magamat. Ennek ellenére mégsem volt hiábavaló a tegnapelőtti kis kalandom, sokat tanultam belőle (és apukám büszke rám!:)). Mert hát akárhogy is végződött a dolog, én nem buktam el, kiálltam a próbát, nem vesztem el a tömegben, bátor voltam, önálló és nem adtam fel. Hogy utána döntésképtelenné váltam... nos, ez már egy másik kérdés: ez volt az, ami igazán megijesztett. Megijesztett a lehetőség, az egyszerre túl sok dolog, az időbeosztás és a tény, a lehetőség, hogy mi lesz, ha... De végül az élet döntött helyettem, s bár a csalódás egy aprócskát meglegyintett, örülök, hogy így történt. Mert abban biztos vagyok, hogy nem véletlen volt. Hogy pontosan mi az oka? Hát, ezt még nem tudhatom, bár vannak ötleteim. Egyet azonban tudok: ez is azt írja alá, hogy tényleg a sulinak kell most az elsőnek lennie, semmi másnak. Illetve még egyet: nehéz lesz a mély vízben, de van esélyem a felszínen maradni. S hogy ezt honnan tudom? Abból, amilyen érzés volt kipróbálni magam, eljátszani a gondolattal (még ha ijesztő volt is), és abból a bizonyos maratoni vacsora utáni beszélgetésből.