Ezt írtam néhány napja, hirtelen felindulásból filmnézés után. Most pedig itt töprengek, nyoma maradjon-e, érdemes-e emlékezni rá, vagy túl személyes lett-e. Bár igazából mindkettő. Személyes, nem is kérdés, de olyan dolgokra eszméltem vele, amelyekre szeretnék később is emlékezni, ha visszaolvasom – vagy ha valaki más egyszer visszaolvassa. Szeretnék emlékezni arra, amire e sorok írása közben rádöbbentem és ami egy mondatban összefoglalható: talán mindennél jobban rettegek a meg nem élt élettől. Mert így van, most már tudom, ezért kapaszkodom olyan görcsösen a lángoláshoz és a forgószélhez, miközben talán az állóvizet jobban szeretném. Hiszen – végtére is – rettegek a tűztől, még a csillagszórót se fogom meg...
Nos, előbb-utóbb csak kiderül.

Hogy mi a legnagyobb különbség a gyerekmesék és a 12-16 karikás filmek között? Egyszerű kérdés, ugye? A mesékben mindig a jó győz - bár nem mindig áldozat nélkül. De nem, nem a boldog befejezésre gondoltam.
Most valami egészen más ütött szöget a fejembe, mondhatni, hasított belém – hiszen tényleg hirtelen felismerés volt –, miközben a Hófehérke új, Kirsten Stewart-os változatát néztem (megjegyzés: nem, a csaj még mindig nem tud színészkedni, megmaradt a jó öreg Bellás jaj-de-nagyon-rémült-de-egyben-szerelmes-is-vagyok-pontosabban-csak-próbálok-lenni arckifejezés; ráadásul nem is szép, amilyennek Hófehérke karaktere pedig legalább alapszinten megkövetelné).
Régóta foglalkoztatott már – helyesbítek: idegesített –, hogy miért van mostanában minden filmben szerelmi háromszög (tudom, hogy nagyon rossz, de ezt muszáj, ma hallottam valami no-name sorozatban: milyen háromszögeket ismersz? szerelmi háromszög… – szóltam előre!), mert hát a nyilvánvaló szórakoztató funkcióját számomra az utóbbi időben (mióta elkezdtem magamra vonatkoztatni a hasonló helyzeteket) elvesztette, s csak az maradt, hogy miért. Persze nyilván nem új jelenség ez, már a legősibb történetek, drámák (vagy a brazil szappanoperák – ha úgy tetszik) is love triangle-ök köré épültek, úgyhogy nincs új a nap alatt, eddig valahogy mégse zavart. Most viszont annál inkább. Talán ráébredtem önnön szánalmas mivoltomra, hogy nekem egy se jut, miközben az ilyen Bella-félék meg jó dolgukban majdnem két szék közé esnek (nem mintha akár bottal is megpiszkálnám Mr. Patiszont), de inkább csak kezdek szép lassan a dolgok mögé látni (mint Timon – a fűszálak mögé, valaki mááás birodalmába).
Tehát lényeg a lényeg, hogy legújabb „felfedezésemként” rájöttem, hogy az választja el leginkább a tündérmeséket és a felnőtt történeteket, hogy hány herceg jelenik meg bennük. Mert egy tündérmese épp attól az ami, hogy a jó herceg jön a jó időben, jók a körülmények, szerelem van első látásra, öröm-és-bódottá, aztán meg a „lived happily ever after” (mert az angol verzió humánusabb a magyar fordítás változtathatatlan véges létünkre emlékeztető „amíg meg nem haltak”-jánál). Nincs bizonytalanság, nincs tépelődés és az apró részletek túlgondolása, csak az egyszerű, biztos és gond nélküli boldog befejezés.
Persze, persze, tudom, hogy tovább kellett volna írniuk a történeteket, hogy megtudjuk mi lett a katarzis-zenés tűzijátékos csókjelenet után, és akkor meglátnánk, hogy talán ott sem okvetlenül fenékig tejfel minden… de a helyzet az, hogy nem írták tovább. Így lett vége minden tündérmesének, és ezeknek az emléke túl mélyen gyökeredzik már bennünk ahhoz, hogy a való életre ráeszmélve csak úgy magunk mögött hagyhassuk. Mert persze tudjuk mi, hogy ez „csak mese”, és a valóságban másként van, de ha egyszer annyit néztük és hosszú-hosszú éveken át el is hittük, olyan iszonyú nehéz a felébredés.
Pedig felébresztenek minket, és nem is kellemesen. Durva, hajnali, hideg vizes ébresztőt kapunk, olyat amire nem hogy nem vágyunk, de még csak nem is készültünk fel – nem mintha ilyesmire bármikor fel lehetne. De a filmek csak jönnek és jönnek, Csúf igazságokkal traktálnak, meg szerelmi háromszögekkel, és csupa-csupa választási kényszerrel. Nem, szándékosan nem választási lehetőséget írtam, mert ezeken az ajtókon belökdösnek minket, hogy döntsünk már. És sosem egy herceg jön, s főleg nem a jó herceg – vagy nem is a herceg, egyáltalán nem. A valóságban nem hogy fehér lova nincs, de még gyalog se talál el hozzánk. Jön viszont helyette egy csapat rusnya béka és egy rakás undorító, gerinctelen féreg, akik annyian vannak, hogy úton útfélen átesünk rajtuk. Mert ők aztán belénk botlanak, többször is, mint kéne, és nem engednek el. Talán teszik ezt kedvesen, rossz szándék nélkül, mégis nyomasztóvá és terhessé válnak, s ez még a jobbik eset. Mások viszont szándékosan tipornak rajtunk még egyet, mikor már amúgy is a földön fekszünk kiterülve. Ők, ők, igen, ők aztán szembejönnek az utcán, velük lehet találkozni, a herceg viszont láthatóan olyan végérvényesen elveszítette a térképet – GPS-e meg nincs, mert miért is lenne… –, hogy talán sose talál el hozzánk.
Ha létezik egyáltalán. Mert itt már felmerül a Mikulás-Húsvéti nyúl dilemma (bár róluk legalább tudjuk, hol laknak: Lappföldön és a Nyuszi-hegyén), de a herceghez soha senki nem adott útmutatót. Mert tudjuk-e honnan jöttek? Ez sosem volt benne a mesékben. Azt tudjuk, hogy „Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl…”  élt a királylány. De hogy a királyfi honnan került oda? Legfeljebb homályos utalások vannak, hogy egy távoli birodalomból, egy messzi-messzi galaxisból, de semmi használható. Ezt nektek idegen királyfik.
Na, de nagyon elkanyarodtam, aminek egyetlen oka, hogy még túl mérges vagyok egy bizonyos orvosi rendelős egymásba botlás miatt, ahol is ki másnak, mint őméltósága szőke uraságnak kellett a váróteremben terpeszkednie, hogy majdnem fordultam is ki rögtön, mikor megláttam. Mert ennek aztán tényleg semmi értelme. Sosem fogom tudni megfejteni, miért volt jó hecc az univerzumnak a vele kapcsolatos dolgokat újra az eszembe juttatni. Azok annyira értelmetlen és nyomasztó percek voltak, mikor – ő vagy a haverjai, mit számít – jól elszórakoztak a káromra.
De elég is rá a szót, back to the comparison.

Szóval ott hagytam abba, hogy mesék vs. filmek (és a megkülönböztetés most itt nem azon alapszik, hogy rajzolt vagy valódi szereplős-e a történet). Mesékben tehát a képlet a következő: királylány + királyfi – gonosz  = happy ending. Bezzeg a filmekben. Ott (eltekintve attól, hogy senki sem igazán jó és senki sem igazán gonosz, hiszen kamaszkorunk óta tudjuk, hogy mindenki a körülmények és a külvilág áldozata) nem elég egy srác a csajnak, neem, rögtön minimum kettő kell, hogy a lány szenvedhessen, és aztán a rosszat választhassa.
De hogy mit is takar a „rossz”? Mert ugye, ahogy az előbb mondtam, nincsenek rosszak. Mondjuk inkább úgy, hogy a nem megfelelőt: uncsit, csúnyát, biztonságosat, stb. Sosem azt, aki a valódi lángolást ígéri. Persze a tűz éget, bármilyen régi és elcsépelt, olcsó dolog is ezt mondani, de ha nem lángolhatunk, akkor mi értelme az egésznek? Túl naiv vélemény? Könnyen lehet, egyelőre mégis ezt tartom. Én Heathcliffet kérem, Rhett Butlert, Damon-t, és Gale-t; nem kell semmiféle betegeskedő virágcserép, sem az angyalarcú Ashley, ahogy a látszat-jóságos Stefan, sem a falábú nagydumás péklegény – még ha ő a jó, logikus és érthető választás is Katniss-nek. Seriously? Logikusan kéne szerelmet választani? Nem hévvel, szenvedéllyel, és lázas lobogással? Én hullámvasutat akarok, ijesztő mélységeket és süvöltő magaslatok, mert: érezni akarok. Érezni, hogy élek és érzek és szeretek!
Nem elég a kedves srác – hisz’ tudjuk, hogy a postás is kedves, mégse megyünk hozzá –, ha nem érzek semmit. Vagy elégnek kéne lennie, hogy tudom, hogy rendes? Nem, nem az. Nem tudok az eszemre hallgatni, és most nem is akarok. El akarok olvadni tőle, pillangókat akarok, reszketést és bálványozást. Nem elég a finom gyros és a retro zene, ha az, akihez tartozik, nem olyan, amilyet szeretnék. Bármilyen csúnyán hangzik is: nem számít a csomagolás és a körítés.
De mi van, ha ennél több nincs? Mi van, ha így a soha el nem jövőt várom? Vagy ha a hév múltával nem marad semmi, csak a veszekedés? Nem bírnék folytonos veszekedésben élni, mert olyat választottam, aki akkor jó ötletnek tűnt. De akkor hogy? Átgondoltan, ész érvekkel, logikusan nincs értelme, mert az nem szerelem, az banki tranzakció; viszont hirtelen felindulással meg talán túl nagy a kockázat. Hogy lehet egy életre választani? Hogy lehet ekkora döntést meghozni? És hogy lehet kitartani mellette?
Ennyi kérdésre talán sose lesz meg az összes válasz, miközben csak arra vágyom, hogy az elmélet helyett gyakorlatban is kipróbálhassam, vajon tényleg olyan őrjítően nehéz dolog ez. Hát tényleg nem lehet a tökéleteset – a számunkra tökéleteset – megtalálni?