A  hirtelen rám szakadt túl nagy szabadidőben nézegettem, hogy miket írtam fel magamnak, amiről utólag majd mindenképpen tudósítani szeretnék, és találtam egyet, ami bár nem nagy dolog, mégsem szeretném elfelejteni, úgyhogy álljon itt róla egy néhány sor.

Társasoztunk. Karácsony este volt, mi a kinti ágyon feküdtünk és anya lába mellett (mert hát ő már aludt) felállítottuk a jó öreg, gyerekkorszagú, ütött-kopott "szlovetse nyezlopcét" (mert hát mindig is büszke voltam magamra, hogy ki tudtam mondani, és visszagondolva azt hiszem, talán ez volt az egyik legelső kifejezés, amiket megtanultam más nyelven; ez és a nyuszis-farkasos mese, a"nupágágyi"). Szóval társasoztunk, pedig már vagy ezer éve nem játszottuk ilyesmit. Azt hiszem, ezzel is úgy van az ember, mint a mesékkel, meg kell érni rájuk, hogy újra élvezni tudjuk. És pedig hogy élveztük! Én legalábbis mindenképpen. Kicsit olyan volt az egész, mint a gyerekkoromban hiányolt versenyszellem (akkor ugyanis, ahogy  emlékszem, sose bántott különösebben, ha veszítettem - vagy legalábbis nem csaptam miatta akkora hűhót, mint néhány kisgyerek) kései ébredése. Mert ha kicsiként nem is, most igazán véresen komolyan vettem, hogy nyerjek; de legalább azt, hogy célba érjek. De hiába, mindig kiütöttek. Újra és újra. Össze is fogtak ellenem, pedig egyáltalán nem álltam nyerésre. A játék pedig nagyon unalmas, ha csak a hatosokra vársz, hogy újra versenybe kerülj. És végül még vesztettem is. Talán legutolsó lettem. De akkor is nagy élmény volt. Valami visszatért a gyerekkoromból, amiről azt hittem, már örökre csak az emlékeimben a helye. Valami igazi gyermeki családi idill, amit még nem rontott meg a pénz és a felnőtt gondok. Nagyon szép volt.