Talán kezdem is egy film ajánlással, vagy úgy mondom inkább, hogy film élménnyel. Tegnap került a kezem közé egy, s mint olyan, nem maradt hatás nélkül a gondolataimban...

Kedves John!

Channing Tatum és Amanda Seyfried. Alapvetően egyikük sem a drámai karaktereiről ismert, főképp nekem, aki az utóbbit a Csajos csajok Plasztikjának butácska Karenjeként ismertem meg. „Az egész kezem belefér a számba, megmutassam?” jeligéjű szőkeség nem tette rám a legpozitívabb benyomást, még ha jól tudjuk is, egy ilyen szerepet eljátszani mindig nagyon kihívás és színészi tehetség, mint a tökéletes Mary-Sue-kat. Channing pedig elsősorban nem mint színész, hanem mint táncos mutatkozott meg előttem a Step upban. De még mint milyen táncos! Öröm volt nézni!

Épp ezért kicsit féltem a színészek általam ismert alakításai és a film karakterei között húzódó különbségtől, de már az első néhány filmkocka után elfelejtettem minden aggodalmamat. Azt hittem, nehéz lesz elvonatkoztatni a hip-hoposként megismert figurától, aki itt táncparkett helyett a taposóaknákon ugrándozik. De mégsem. Nem tudom, hogy a forgatókönyvírót vagy a producert, esetleg a filmet ihlető könyv íróját, Nicolas Sparks-ot illeti-e a dicséret, de határozottan szép film született a találkozásukból.

Az alaptörténetről dióhéjban annyit, hogy az eltávon lévő fiatal katona, John Tyree a tengerparton mélázva egy szerencsétlen véletlennek köszönhetően (amiről ugye tudjuk, hogy nem létezik, tehát a sors keze által) megismerkedik a csinos Savannah-val, miután a lány vízbe esett táskája után ugrik a kikötőben. Ezután persze, ahogy a nagykönyvben is megvan írva, hálavacsora - ezúttal egy grillparty keretében -, féltékenykedő barát, majd újabb és újabb találkozások, amiket mindig az „Akkor hamarosan találkozunk” mondat zár le. Számomra ez ad különösen szép keretet a hétköznapi randiknak, a két fiatal számára pedig észrevétlenül is életük alapvető része lesz ez a három szó. Az alaptéma mellé drámai kiegészítés az autista szál az apa alakja, illetve Savannah álma lévén, bár számomra néha talán túl sok jut a drámából épp emiatt. John az apja halála után és frontról hazatérve Savannah rákos férjével találja szembe magát, s a lánnyal annak darabokra tört álmai között találkozik újra.

Még egy dolog, ami nem annyira tetszett, bár nem is ez a jó szó, hanem inkább, hogy nem értettem. A film első felében, mikor vacsorázni mennek, Johnt megállítják régi ismerősei, majd később az épülő faház gerendái között be is vallja, hogy régen más volt, de sosem derül ki, mit is takar ez valójában. Innen kicsit hiányoltam egy mellékszálat, bár úgy talán meg túl sok lett volna.

De ha már a hiányokról szót ejtek, nem hagyhatom ki a kedvenc részeimet sem. Mindkettő az esőhöz kötődik, ennek talán különleges jelentése van, bár a két esemény merőben más jellegű, mondhatjuk, hogy csak az eső köti őket össze. Az egyik a ház gerendái közötti jelenet, ami szerintem a szerelmesek egyik legkedvesebb része, a másik pedig amikor John az esőben szörfözik. Ez a rész számomra még a haláloknál és elválásoknál, betegségeknél is szomorúbb, meghatóbb jelenet volt. Valahogy olyan keserű, de mégis emelkedett.

Az érmék szerepe, mint egyetlen kötelék apa és fia között, illetve John eszméletvesztés előtti gondolatai ezek párhuzamáról szerintem a film legmélyebb értelmű részei.

Sok további részt is kiemelhetnék még, de akkor azt hiszem, a 107 perces filmnek a nagy részét felsorolhatnám, annak pedig se értelmét nem látom (mert hát végtére is, nézze meg mindenki maga a filmet), se helyét (hisz lelőnék minden egyes poént).

A film alapvető különlegessége - a címéből is adódóan -, hogy levelekből áll, John és Savannah egymáshoz írt soraiból. Számomra szívmelengető, hogy a mai modern korban is tud két fiatal ilyen leveletek írni egymáshoz, és talán kissé kevésbé hihető lenne manapság bármilyen más környezetben – hiszen a katonaságnál nincsen wifi kapcsolat -, de így pont hihető és élethű. Mégis a hagyományos levelezés (még ha ilyen szélsőséges példával is) megmaradásának reménye szívet melengető részlet.

Ha már a levelek és a szerelem, az érmék mellett még egy dolognak nagy szerepe van, ez pedig a Hold. Savannah utolsó levelében írja, hogy minden változik, a kapott idő eltelik, csak egyetlen dolog állandó. Egy dolog, amit John mondott neki megismerkedésükkor, hogy akárhol van is a világon, a hold sosem nagyobb a hüvelykujjánál. A leveleken kívül ez volt a kapocs kettejük között.

Az már pedig tényleg csak extra hab a csokis-habos kávé tetején, hogy a filmzene is nagyon kellemes. Se nem túl zengő, se nem túl lassú, épp olyan szép, amilyen egy ilyen filmhez pont illik. Ajánlom a Paperweight és a Little House című számokat, amelyek közül az utóbbit Amanda Seyfried énekli - bár ő már a Mamma mia!-ban is bizonyított.

 S hogy még valamit megemlítsek, újra egy filmes hatásvadász lezárás és egyben a bizonyíték, hogy az ember nem kerülheti el a sorsát. Hiszen mondhatott John „Viszlát!”-ot, ha a sorsuk az „Akkor hamarosan találkozunk!” volt. És mondhatja bárki, hogy ez csak egy film, a valóságban sincs ez másképp. Én hiszek benne!