Keith
Sokan talán riasztónak találnák, semmint kecsegtetőnek, ha a főszereplő színész nevével indítanám az ajánlást. Ha viszont nem azt teszem, én nem érezném fairnek. Tehát a címszereplőt az eddig csak szépfiúi szerepkörből ismert Jesse McCartney játssza, aki véleményem szerint egy teljesen új oldalát mutatja itt meg. Talán szőke haját levetve a szépfiúságot is levetkőzte, de ebben a filmben alapvetően más karakter az övé.
Keith, saját szavaival élve „nem része az iskola táplálékláncnak”; mondhatnánk rejtélyes kívülállónak is. Sokan dilisnek, csodabogárnak gondolják, holott távolságtartásának és másféle életfelfogásának merőben más oka van. Neki nincsenek céljai, nem törtet, csak úszik az árral. Egyetlen cél tűzött ki maga elé: egy lányt, az iskola eszményített diákját. Hogy szórakozzon vele. Hogy pontosan mit is takar ez és mi motiválja a fiút, csak később tudjuk meg. Azután, hogy a történet tinivígjátékból – talán túl hamar és túl nagy változással – drámává alakul. Nekem néha kicsit túl nagy volt az űr egy-egy esemény között, hogy a lezárást már ne is említsem. Nem a mi, sokkal inkább a hogyan döbbentett meg. Szépen kibontott, részletes előzmények, Keith tervének apró mozzanatai, aztán mintha elvágták volna, vége.
Ettől függetlenül nagyon is nézhető, sőt elragadó filmnek találom, tele átélhető és átélni vágyott jelenetekkel – legalábbis én szívesen kipróbálnám Keith „játékait”.
A film talán leghibátlanabb momentuma a szakadék felé guruló furgon, amiben fekszenek. Nem hiszem, hogy valaha is ki mernék próbálni ilyesmit, de csodálom azoknak a bátorságát és higgadtságát, akik igen – még ha azok csupán filmbeli karakterek is.
Különleges kreativitásra vall a forgatókönyvírótól, ahogy a randizás elcsépelt és unalomig ismételt eseményeit mégis különlegessé és egyedivé tette. Keith furcsa ötletei és örökös szerepjátszása teszik felejthetetlenné a találkákat, hiszen nem sokan rejtenek hajnalban bowling golyókat az igazgató háza elé, éppúgy ahogy irodaházakban is csak kevesen piknikeznek.
A másik dolog, ami a film nagy érdekessége és egyben mélysége, hogy mekkora a szakadék a két főszereplő között, életmódban, felfogásban éppúgy, mint álmokban és érzelmekben. Natalie a tökéletes életével parádézik a tábortűz fényénél, míg Keith a másik oldalon a homályból csöndben figyeli őket. Úgy tűnik, ő a szemlélő, miközben ő sokkal inkább él, mint a lány, aki pontos menetrend és szabályok között tengeti napjait mindennek és mindenkinek megfelelve, miközben azt hiszi, ő is ezt akarja. Szép ellentétpár. Keith pedig, bár csak szórakozni akart és fájdalmat okozni annak, akire a legirigyebb volt egész életében, megtanítja élni a lányt. Igazán élni. Hogy nem csak a kötelesség és a szabályok, a kötöttségek és a gátak alkotják a világot, amiknek örökké meg kell felelnünk, hanem ezek időnkénti áthágása is az élet része.
Tehát Jesse McCartney ide vagy oda, adjunk egy esélyt ennek a filmnek. Aztán később majd meglátjuk, merre lépett a ranglistánkon a színész. Egy azonban biztos: lefelé már nemigen mehet, akkor pedig mit veszíthetünk? ;-)
Akárhogy is, én kérek egy Keith-t! Hogy megtanítson élni.
