Stephenie Meyer: Bree Tanner rövid második élete

Ez a könyv két dolog miatt nagyon kedves nekem, s ezek egyikének sincs köze magához a tartalomhoz.

Az egyik, amiért különleges számomra az, ahogyan elkezdődik. Maga Stephanie mesél az első három oldalon arról, hogyan is született ez a könyv. Talán butaság, de nekem az ilyesmi többet jelent szinte az egész történetnél. Én nemcsak az eseménysort akarom ismerni. Mindig is érdekelt, hogyan és miért születik egy könyv, de sajnos ez elég ritkán derül ki a hátlap, a fülszöveg vagy az utolsó oldal néhány soros életrajzából. Nem úgy itt. A másik ok, ami talán még ennél is fontosabb, hogy az a személy, akitől ezt a könyvet kaptam, sokat jelent nekem. Mindig is az életem része volt és remélem, hogy az is marad. Ő talán nem is tudja, mennyit adott nekem ezzel a könyvvel. Nem is a könyvvel, hanem magával az ajándékkal. Mert tőle kaptam. Köszönöm, hogy gondoltál rám!

De hogy mégis mondjak néhány dolgot magáról a történetről is:

A Bree Tanner évek óta a legrövidebb könyv, amit olvastam és megmondom őszintén, először féltem a terjedelmétől, mert bár tudjuk, hogy a főszereplő élete sem volt hosszú, de akkor is. Bár most kimondtam a lényeget. Ritka az olyan könyv, ahol már az első oldal elolvasása nélkül tudjuk, mi fog történni – mintha életrajzot olvasnánk valakiről, aki már nem él. De hisz valójában életrajz ez, nem is akármilyen.

Talán ez Steph egyetlen igazi vámpírkönyve. De hogy ne érje sértés a ház elejét, előbb néhány szó (azt hiszem, ehhez a kijelentésemhez elkél egy kis védőbeszéd önmagam védelmére). Tehát először is ki kell jelentenem, hogy én szerettem olvasni minden Twilight kötetet! Ezt ne felejtsétek a következőkben! Úgy tűnik, ha igazán jó mű születik, az  csakis végletes érzéseket válthat az emberekből. Vagy imádják vagy a végsőkig ellene vannak, lenézik – bár nem is ismerik. Ez Steph könyveivel sincsen másképp. De talán ez a legnagyobb bók, mert hatást vált ki mindenkiből, mindegy milyet. Azt hiszem, joggal jelenthetem ki, hogy nagyon kevés ember él a földön (na jó, szűkítsünk: a modern világban), aki a Twilight hallatán ne a következők egyikeként reagálna: „Fantasztikus!” avagy „Borzalmas!”. Ezt nem lehet egy vállrándítással elintézni.

Ennyit a kis kitérőről és vissza az „igazi vámpírkönyv” témához. Imádat ide vagy oda, tagadhatatlan tény, hogy Miss Meyer sutba dobott minden eddigi mítoszt és regét, elhajította Drakula grófot és Roman Polanski remekművét, hogy a vámpírok többé ne legyenek ijesztőek, sokkal inkább hősszerelmesek. Szép munka! Még szebb azonban, hogy ekkora mértékű kilengése ellenére mégis megemlékszik az első nagyokról és visszatalál hozzájuk még ha csak egy röpke 150 oldalas kisregény erejéig is. Mert itt valóban vámpírok vannak, valódi, húsvér (bár jelen helyzetben talán nem ez a legmegfelelőbb jelző – de szemléletes), vérengző és veszélyes vadak. Szép tisztelgés az eredeti műveknek!

Bár meg kell mondjam, én – ilyen „igazi vámpír” kijelentés után, amit az írónő az első oldalakon tett – még nagyobb szörnyetegekre számítottam. Persze azok is, ez több részből is kiderül, mégis a történet elenyészően kicsi része szól a vérengzésükről. Bár ez talán jobb is, nem nekem való a vértől csöpögő történet. És még egy dolog az „igazi” vámpír-dolog ellen: Bree nem igazi, vérengző vámpír. Pont ettől különleges. Persze nem Cullen, de akár az is lehetne – sőt, megkockáztatom, ha életben marad, tökéletes vega-vámpírt nevelnek belőle.

Még egy talán negatívabb dolog, amit meg kell említenem az, hogy mégsem egész, teljes életrajz. Mikor a kezembe vettem, azt hittem, Bree vámpír életének első napjától az utolsóig ismerhetjük meg a létezését. De nem így van. Persze 150 oldalba ennyi fér, ezt megértem.

Az viszont, amit Steph ígért, hogy vele együtt sajnálni fogjunk, hogy nem álmodott neki kegyelmet anno, hát valóban így van. Bár aki elolvassa, tudja, így kellett lennie. Bree lelkét akkora már összetörték, aprócska részlet volt, hogy végül őt magát is. Szép példája ő a világ kérlelhetetlenségének: hiába a tudatlanság, a felelősségvállalás elkerülhetetlen. Még ha szélsőséges hasonlat is, ahogy a régi tanárnénim mondta mindig " a törvény nem tudása nem mentesít". S ez valóban így van.

Tehát azt hiszem összességében aranyos történet – már persze vámpír-aranyos –, tényleg csak annyi, amennyit a terjedelme ígér, se több, se kevesebb. A legnagyobb értéke talán az, hogy kicsit kívülről, valaki más szemével láthatjuk Bellát, a Culleneket és a farkasokat – bár ez így nem igaz, hogy őket is látnánk. Apropó, szerintem az egész történet legjobb része ez, a „farkasos”.

S végül a kedvenc szereplőmről – persze csak maga Bree után –, aki ezúttal nem Diego, a tradikus hős, sokkal inkább Frász Fred; az egyetlen, akinek elég esze és ereje volt nemet mondani.