Idei nyaram első teendői között egy rég vágyott film került terítékre. A Vow Channing Tatummal és Rachel McAddams-szel. Nagy hatást tett rám, a stáblista alatt is mozdulatlanul ülő, töprengő énemet keltette életre. Íme az eredmény:

"A pillanatok, amelyeket valaha átéltünk, azokkal, akiket valaha ismertünk. Ezek összege vagyunk mi mindannyian, ezekből áll majd össze a történetünk. Ez lesz az emlékeink slágerlistája, amelyet újra és újra és újra lejátszunk magunkban."

Szóval valóban ennyi lenne? Mindössze ennyiből állnánk? Pusztán emlékek alkotják lelkünk valóját? Hol maradnak akkor a romantikus elképzelések a sírig tartó örök szerelmekről; s arról, hogy az érzéseink az agyunk helyett szívünkben lakoznak?

Ezeken töprengtem, miközben a filmet néztem, mert gyermeki énem számára elfogadhatatlan, hogy az érzéseinket is elvehessék tőlünk. Hiszen még az én fiatal, tapasztalatlan szívem is tudja, hogy az érzelmeink nem akaratlagosak, nem befolyásolhatjuk őket tudatos agyi folyamatokkal, épp ezért olyan fájdalmasak olykor, s olyan kivételesen örömteliek más alkalmakkor. A lelkünk részei, épp ezért nincsenek kapcsolatban az agyunkkal. Mert hát elfelejthetünk egy dátumot, egy nevet vagy eseményt, de azt, hogy kit szeretünk, csak érezzük valahol belül. Vagy mégsem?

Bár ez csak egy film - bár igaz történet alapján íródott film -, számomra mégis elég volt, hogy megrengesse a szilád bizonyságomat abban, hogy érzéseket nem felejtünk el. És nem csak hogy megrengette, de le is gyűrte, két vállra fektette és porrá zúzta. Mindent elhittem, mert találtam értelmet a magyarázatban, bármilyen szomorú is a tény, hogy nem igaz a romantikus elképzelés az örök szerelemről. Valami más azonban igaz helyette, valami, ami talán nagyobb reményt ad, mint a tündérmesék. A tény, hogy az emlékeink által szeretünk. Azért szeretünk, mert annyi szép dolgot fel tudunk idézni a közös múltunkból, amin mosolygunk és ami megmelengeti a belsőnket. A szívünk pedig erre ébred fel, egy nevetésre, egy pillantásra, egy dallamra, egy érintésre, egy csókra, ami már megtörtént egyszer, amit magunkban őrzünk. Enélkül csak egy üres báb az előttünk álló személy (még ha a szívdöglesztő testű Channing Tatumról van is szó), valaki, aki talán gyönge szimpátia képében magában rejti az érzések lehetőségét, de akkor sem szerethetjük. Mert szeretni csak az együtt töltött idő megélésével tanulunk meg. Fokozatosan, lassan, de semmiképp sem az első látásra, ahogy a mesékben.

Ha pedig innen nézzük, ez még szebb is, mint az elvehetetlen, örök szerelem illúziója. Hiszen ez az elmélet azt mondja, hogy bárkit szerethetünk és bárki szerethet. Ez az elmélet megöli a szintek különbségét és mindenkit egyenlővé tesz. Tabula rasa-k leszünk arra várva, hogy emlékek képében színekkel töltődjünk meg és a másik megrajzoljon minket általuk. Így pedig inkább élünk egymásban, mint saját magunkban.