Sokáig tartott (túl sokáig!), míg végre rávettem magam ennek a könyvnek akár a kézbevételére is. Soha talán nagyobbat nem tévedtem könyvvel kapcsolatban, mint most. Utólag visszagondolva elképzelni sem tudom, hogy lehettem ilyen… nem is tudom rá a jó szót, szóval hogy miért halogattam idáig ezt a történetet. Persze tudom a választ, részben igen. Nem tetszett a borító. Sem a cím. Túl krimis volt mindkettő; valahogy taszított – úgy értem, szó szerint, ha érte nyúltam volna, talán arrébb is tolódik a könyvesboltban –, így hát egyszerűen mindig úgy voltam vele, hogy ez biztosan nem az én világom.

Nagyobbat nem is tévedhettem volna. Még hogy nem ilyen lovat akartam?! ez a könyv kapcsolt ki a családi nyaralás alkalmával. Pedig pont ilyen lovat akartam, erre vágytam, erre volt szükségem! És ezt nem csak azért mondom, mert idén ez a könyv kísért el a családi nyaralásra (ahová nem indulok 500 oldalasnál vékonyabb könyvvel), hanem mert mióta a nyár elkezdődött, annyira vágytam már egy ilyen könyvre. Élveztem én a sulis olvasmányokat is, nem egy közülük igazi élmény volt, de van egy pont, ahol az ember belefárad a „klasszikus nagyokba”. Valami mást kerestem, és pont ez volt, ami kellett. De még mennyire kellett!

Azért kezdtem ezzel a bejegyzést, hátha addig valamilyen értelmes szóhalmaz megfogalmazódik bennem magáról a könyvről, mert bár biztos voltam benne, hogy írni akarok róla, mikor leültem, percekig csak a villogó kurzort bámultam és erősen gondolkoztam, hogy is fejezhetném ki, amit az utolsó oldal olvasása közben éreztem. Akkor olyan biztos voltam benne, hogy sok mindent tudok majd mondani róla, de mire ideértem, minden kiszállt a fejemből.

Utálom a végeket, egy könyvben pedig különösen. Le is tettem az utolsó fejezetek előtt, hogy „pihentessem” és megtaláljam a legjobb alkalmat, hangulatot és helyszínt, ahol véget érhet. Mert hát a vonaton, csicseregve és a 40 fokban mégis dideregve amőbázó párocskák mellett – akik akár a „just married” táblát is a nyakukba akaszthatták volna – valahogy nem igazán éreztem volna illőnek, ha ott érek Grace történetének a végére. Végül itthon menekülő útvonallá vált a befejezés, mikor is saját gondolataimat akartam száműzni egy kudarcba fulladt beszélgetés után. Vagy a tépelődés és válasz nélküli kérdés, vagy az olvasás, majd véleményezés. Hát csoda, hogy az utóbbi nyert? Így pedig ez a könyv nem csak élvezetes és maradandó olvasmánnyá lépett elő, de meg is mentette az estémet az agyalástól és töprengéstől.

Na de négy bekezdéssel a cím után már igazán illő lenne magáról a könyvről is írnom. Először is nem hagyhatom szó nélkül a szépséges szóhasználatot, amit imádtam (ha nem kölcsönkönyvről lett volna szó, már tele lenne aláhúzogatásokkal), sem pedig a csodás atmoszférateremtést, amit még annál is jobban. Az a gyerekszoba! Vagy a kert a szökőkúttal, egész Riverton…! Ha pedig már a stílusnál tartok, külön imádtam (úgy tűnik, ma csak ez az egy ige jön a számra), hogy forgatókönyvrészletek, levelek és újságcikkek tarkították az elbeszélést. Különösen a forgatókönyvet; még sose láttam forgatókönyvet, élmény volt látni, milyen is az (még ha csak ál-forgatókönyv volt is). S bár úgy gondolom, ebből a könyvből vétek lenne filmet készíteni, egy részem mégis szívesen megnézné Ursula alkotását – még ha az valótlanságokat mutatna is. Nagyon szeretem ezt a kort, a utolsó bálok és estélyek időszakát, de az, hogy most nem csak egy, de a generációk által három korba is beléphettem, sőt, a Fent és Lent által még többe, nagy ajándék volt.

Annyira színes és változatos volt az egész, hogy csak kapkodtam a fejem, miközben egyetlen percre sem unatkoztam. Kicsit féltem, mikor rájöttem, hogy több szál lesz, mert volt már rossz tapasztalatom (Stef Penney  Gyengéd, mint a farkasok című, szintén Aranypöttyös könyve), ahol emiatt szétesett a történet, mert a szerző túl sok mindent akart elmondani és végül túl sok részlet maradt nyitva, de itt ilyesmiről szó sincs. Minden szál elvarrva, minden bezárva, semmi, semmi, semmi folytatás-esély (végre!). Tetszett, hogy nem tudtam eldönteni, most akkor ki is az igazi főszereplő, de végül már nem is akartam dönteni közülük. Jót tett a lelkemnek a szép befejezés, Ursula öröksége (bár azért remélem, Marcus-szal nem gabalyodnak egymásba), az Alfredre tett apró, de kedves utalás (jaj, az de kellett nekem, mennyire kellett, egészen helyrejöttem tőle!), és Marcus tervei (szívesen olvasnám a könyvét).

S bár a másik oldal befejezéséért egy picit haragszom, valahol mégis úgy érzem, fantasztikus befejezés volt ez, mert a két szállal végül happy end is lett meg nem is. Így tökéletes. Mégis, nem tudom kiverni az agyam egy hátsó sarkából a gondolatot, hogy egy apró hiba, egyetlen apró félreértés volt az oka… (Pont mint a Titanic-nál). Persze ezt csak azért mondom, mert minden szereplőt úgy a szívembe zártam, azt hiszem, senkit se tudnék említeni a fontosak közül – se Lent, se Fent –, akik ne lettek volna igazi egyéniségek, akikre ne örömmel gondolnék vissza. Valahogy a nagy kedvencem mégse Hannah és Robbie filmbe illő (és filmre is vitt) tragikus szerelmi története volt, sokkal jobban szurkoltam Grace-nek és Alfrednek. És David! Értem én az indokot – utólag mindig könnyű megérteni –, de mégis… miatta haragszom, nagy lehetett volna. Hiányzott.

És a háború. Istenem, de utálok erről olvasni (már az Elfújta a szélben is borzasztó volt)! Nem is a halál a legrosszabb (persze az is, még ha szép is, mint a végén), hanem a hiány. Persze értem, miért kellett a történetbe, de magát a háborút sose…

Inkább A Játékot. Már az első említésénél éreztem, sejtettem, tudtam, és a szerző megjegyzését olvasva bizonyossá is vált számomra, hogy honnan jött. Nefertiti, Charles Darwin és Viktória királynő… vagy inkább Angria és Gondal mesék? Curren, Ellis és Acton Bell (Branwell-lel kiegészülve), hát nem csak engem bűvöltek el a gyerekkori mesevilágaitok, kedves Brontë-testvérek!

Nem tudnék dönteni, melyik rész vagy mi tetszett a legjobban, de tényleg nagy élmény volt! A egész, az összes részlet, minden világ és apróság (a titkos-gyorsírást is de szerettem), minden árnyalat, tényleg-tényleg minden! Örülök, hogy végül hittem valakinek, akinek nagyon bízom az ízlésében és aki ezt a könyvet ajánlotta! Újfent köszönöm (mint más sok máskor is)!

U.i.: Nézzétek meg az írónő oldalát, nagyon szép a design és van néhány érdekesség a történet keletkezéséről is.