avagy kétfejű szörnypárok, mert igazából róluk van szó.

Nem a klasszikus Al Capone-krimiről, sem pedig Daenerys Targaryen híres unsullied-jeiről. A napokban egész új jelentést kapott számomra a szó: érinthetetlenek - bár az elviselhetetlenek talán még találóbb lenne, de maradjunk csak annál, ami elsőre beugrott. Az pedig az érinthetetlenek volt, mikor igyekeztem végiggondolni, vagy legalábbis értelmes mondatokba szedni a véleményemet néhány újonnan szerzett ismerősről, akiktől ténylegesen kiráz a hideg. Szóval nem mintha a legcsekélyebb vágyat is érezném, hogy megérintsem őket vagy akár csak a weird típusú furcsa világuk közelébe merészkedjek. Valahogy mégis mindig oda keveredek.
De érthetetlen ömlengés helyett jöjjön inkább egy kis magyarázat. Egy párról van szó, igazi kétfejű szörnyről - mondhatni sárkányról -, akik önmaguk teremtette búra alatt élnek, éppen már csak ténylegesen nincsenek összenőve, de minden más szempontból úgy viselkednek, mintha meg is halnának, ha öt percig egymás auráján kívül kellene létezniük. Persze ezzel még nem is lenne semmi gond, szép dolog a szerelem, élmény a bimbózását látni, és Isten a tanúm, nem vagyok féltékeny - uhh... még a hideg is kirázott erre a gondolatra -, de vannak olyan emberek, akik olyan ellenszenves és taszító módon képesek együtt lenni a párjukkal, hogy az már tényleg bosszantó. Főleg, mikor mindezt órákon művelik, vagyis tudom, hogy nem menekülhetek és hogy újra meg újra tapasztalhatom majd bámulatos természetük újabb és újabb zseniális megmozdulását. De jó nekem!
De hogy miért pont érinthetetlenek ahelyett, hogy szimplán idegesítőek lennének. Főleg, mert idegesítőségük az érinthetetlenségükben rejlik. Pontosabban abban, hogy tényleges határokat állítottak fel maguk köré, nehogy véletlenül egyszer az életben ne egymás mellett üljenek vagy ne egymás esszéjét javítsák és ne együtt dolgozzanak egy közös feladaton. Az, hogy ezzel felborítják az egész csoport párosítását, vagy hogy a többiek nyomoroghatnak fél helyeken, mert nekik maguk körül is kell a luminous halo, melynek határát táskákkal és pulcsikkal jelölik meg, nyilván senkit sem érdekel. Bár igazából tényleg az ég óvjon attól, hogy egyszer akár az orrsövényferdülésesen sípoló srácot, akár a Hermione tízszeres hatványát meghazudtolóan tudálékoskodó csajt párnak kapjam egy feladathoz.

Nem is tudom, miért írok erről bejegyzést, hiszen már a puszta gondolatukra is felmegy bennem a pumpa. De tényleg! Az önzőség, az ön- és egymás imádata és valami furcsa sekélyesség aránytalan keveréke a kettősük, jobban nem tudom megfogalmazni. Álljon itt mégis egy kis - talán eltúlzott, de valós problémát felvető - emlékeztető a párosukról, just for the record, hogy soha senkiért ne váljak ilyen kirekesztővé.