Szeretjük azt hinni, hogy a sztárok legyőzhetetlen istenségek, olyan megközelíthetetlen és elérhetetlen bálványok, akiknek mi egyszerű emberek, sosem férhetünk a közelébe. Mindez valahol elszomorító, de mégis biztonságot nyújt, mert abban a biztos tudatban nézhetünk fel rájuk, hogy ha már mi nem érhetjük el őket, legalább más sem. Az ő köreikben nincs szenvedés, betegség vagy halál. Azt hisszük, nincs akadály, amit ne válthatnának meg könnyen keresett milliárdjaikkal, hogy aztán kacagva szárnyalhassanak tovább. Megállíthatatlannak, sérthetetlennek hisszük őket. Olyan hamis isteneknek, akik maximum önmaguk áldozatává válhatnak, de akiknek külső tényező nem árthat.
Mikor aztán néha egy-egy csillag mégis a halandóság jeleit mutatja, megdöbbenünk. Nem értjük, hogy érheti el őket bármi olyasmi, amiről azt gondoljuk, csak mindet fenyeget. Elrettenünk, mert szíven üt a felismerés, hogy mégsem különböznek tőlünk annyira. Ebben a kényszerű hasonlóságban azonban nincs semmi felemelő vagy irigylésre méltó.
Paul Walker sosem volt különösebben a kedvencem - mondhatni, semleges érzéseim voltak vele szemben, se nem rajongás, se nem utálat, inkább csak a szimpla észrevétel -, a pályafutását se nagyon követtem (bár azért az első F&F-es kocsiból kikönyökölős belépője elég élénken él még az emlékeimben), haláláról értesülni mégis felkavaró volt. (A sors fintora, hogy a reggeli hír épp az által személy által ért el hozzám, aki évekkel ezelőtt a drága Heath Ledger halálhírét hozta.) Bevallom, a poszt első sora után rögtön azt gondoltam - gyarló vagyok, tudom, és kegyetlen -, hogy biztos öngyilkos lett, hiszen mi más is juthatna először eszünkbe egy sikeres, egészséges, középkorú színész haláláról értesülve, aki egy olyan közegben élt, ahol - túlzás nélkül - divat alkalomadtán nagy hűhót csapva túladagolnia magát az embernek. A cikket továbbolvasva persze rögtön lerántottam róla a feltételezés szégyenfoltját, és megrendülten sajnálni kezdtem, miközben az a gondolat kezdett formálódni bennem, hogy van abban valami kegyetlenül tragikus irónia, hogy a Halálos Iramban sztárját autóbalesetben érje el a végzete. Ki gondolta volna, hogy ez is sorskísértésnek számít; pedig hol van ez még a Joker legbelső lényét megérteni vágyó Heath Ledger törekvéseihez képest, aki szintén túl nagy árat kellett, hogy fizessen az őt halhatatlanná tévő szerepért.

Hogy kit boldogít és kit riaszt el a sztárok halandósága, az egy dolog, de azért jó tudni, hogy képesek vagyunk - legalábbis a többségünk; az pedig, aki a hírt hallva rögtön azt gondolta, hogy "de jó, legalább nem lesz több F&F", nézzen mélyen magába - még megrendülni a tragédiáik iránt. Hogy Suzanne Collins tegnap nézett interjúját idézzem, manapság félő, hogy az ember elfelejti, mi a valóság és mi a fikció, végül pedig szinte észrevétlenül érzéketlenné válik a valóság tragédiái iránt. Jó, hogy még nem tartunk itt. Ugyanakkor rémisztő a felismerés - bár tudjuk, mégis hajlamosak vagyunk elfelejteni -, hogy a pénz és a hírnév sem védhet meg senkit a végzetétől, így pedig nem tehetünk mást, mint nézzük, ahogy hőn szeretett bálványaink, évről évre viselve az idő nyomait egykor oly makulátlan testükön, szép lassan porrá válnak, hacsak nem villám csap beléjük hirtelen ragadva ki őket az tapsvihartól hangos égboltjukról.

R.I.P. Paul Walker!
(Azért én még nála is jobban sajnálom Meadow-t, ahogy anno Matildát is jobban sajnáltam, mint híres és szeretett apját, mert szerintem mindig a hátramaradottaknak nehezebb...)