Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy protestáns lelkész a lápvidéken, kinek idejekorán eltávozó hitvese hat gyermeket hagyott rá. Bár egyszerű életet biztosított nekik, elzárt világban nevelte őket, - a gyermekéveket túlélő - lányai és egyetlen fia felfedeztek egy csodát és szavaik által örök életet nyertek. Ők voltak voltak a Brontë testvérek.
Nem Charlotte, a legidősebb nővér érdemli azonban a legfényesebb babérkoszorút, sem pedig a jámbor, nővérei dicsfényének árnyékában élő legkisebbik királylány, Anne. Nem Branwellt, a család nagy ígéretét, apjának egyetlen fiát illeti a dicsőség, hanem a középső testvért, Emilyt. Emilyt, aki elzárt magányában olyan titokzatos tudott maradni, mint egyetlen másik Brontë sem.
A világot járt, szerelembe esett és a legtovább élt, épp ezért a legsikeresebb Charlotte könyvekre fordította élete szeleteit, tintába mártotta tanáréveit és vágyainak feléledését. Anne, bár korábban távozott, nővéréhez hasonlóan cselekedett: egyszerű életének napjait merítette át regényeibe. Bradwell, szintén a művészet által, versekben és festményekben látta a jövőt, amit azonban földi élvezetekben dúskáló vágyai megtagadtak tőle. Mind maguk mögött hagyták azonban gyermekkori képzelgéseiket, álmaikból felépített világukat, Gondalt és Angriát, hogy a valóság szürkébb talaján próbáljanak szerencsét. Elismerendő sikerrel jártak.
De hol van mérsékelt diadaluk, amit a hétköznapok múló árnyai ellen vívtak ahhoz képest, amit Emily vitt véghez? Egyetlenszer szólt, de hangja rendkívülibben csengett, mint testvérei begyakorlott muzsikája. Emily szava más volt, kísérteties, túlvilági, borzongató és vészjósló, titokzatosságában mégis a legédesebb. Hiszen a többiekről mindent tudunk, a legkisebb részletekre is kiterjedő életrajzuk írható – és íródott is – meg könyveik és naplóik alapján, de mikor Emilyhez érünk, minden homályossá és kérdésessé válik. Emily maga volt a rejtély. Naplója nem maradt fent – s ezt mondom ahelyett, hogy úgy gondolnám, nem is volt neki, hiszen elképzelhetetlennek tartom, hogy egy lány, aki így élt a szavakkal, ne írt volna önmagának naplót –, egyetlen regénye, az a vérbeli irodalmi rébusz, pedig messze túlhaladja a valóság fakó árnyait. Emily nem kért élete jeleneteiből, hogy fantáziáját kisegítsék. Őt nem hajtotta vágy, hogy kényszerű tanárságát vagy elvonult életének bármely más részletét örökkévalóvá tegye; pontosan tudta, hogy ezeknek vele együtt ildomos eltűnnie, és valami egészen mást hagyott hátra. Valami olyasmit, amit más világból ismert meg. Talán a lápon töltött végtelen séták során, talán az ott élő madarak dalaiból, talán a szél zúgásából, patakok csorgásából, fák hajladozásából, s talán mindből együtt a szenvedély tárta fel előtte titkait. Mert Emily ismerte a szenvedélyt és a szerelmet, ebben biztos vagyok, még ha ő maga testi valójában sosem tapasztalta meg – bár valahol, gyermeki lelkem legmélyén szeretném azt hinni, valamikor az 1840-as évek sűrűjében volt egy névtelen férfi, aki szintén a lápot járta –, ismerte, ismernie kellett, hiszen ő tanította meg Cathy-t és Heathcliffet, a szenvedélyes vágyak híres nagyjait. Ő adta a szájukba szavaikat, ő mozgatta kezüket és ő lehelt életet szörnyűséges, heves szívükbe, hogy aztán olyan mélységekbe és magaslatokba küldje őket, amit senki sem élhet túl.

Így mutatta meg nekünk egy elzárt életet élő vidéki lelkész észak-angol leánya, hogy milyen is az a mindent felemésztő, gyilkos szerelem, amiért mégis mindenünket odaadnánk, pedig jól tudjuk, a baljós párnak sem hozott boldogságot.