(btw, kíváncsi vagyok, mikor unom meg ezt a köszöntést...)

Ez az első alkalom, hogy leírom az évszámot, amit pedig az elkövetkező évben vélhetően kismilliószor megteszek majd. Egyelőre azonban még furcsa. Kíváncsi leszek, hányszor rontom majd el az elején, ahogy mindig. Bár órám már nemigen lesz, így füzetem se sok, ahol dátumozhatom a jegyzeteimet. Furcsa, hogy irreális módon kicsit elszomorít ez a tény; a tény, hogy lassan vége a BA-s egyetemista éveimnek. Azért írom ilyen pontosan, mert reményeim szerint az egyetemi éveimnek még nem - és nemcsak, mert ha minden jól megy a nyár elején megszerzendő diplomám - Király szavaival élve - kitűnő háziasszonnyá, vagy - a rossz nyelvek még reálisabb nyelve szerint - tökéletes Mekis dolgozóvá tesz csupán, hanem mert hiányozna az iskolai élet. Igen, már eshet is rám az a Tom&Jerry-s széf vagy üllő, amiért ilyesmiket mondok, de tényleg ez az igazság.

No de egy kicsit elkalandoztam, hiszen, ahogy a cím is igazolja, az új évet köszöntendő érkeztem és azzal akartam kezdeni, hogy milyen furcsa, hogy a körülöttem lévők többsége mind "Új év, új élet" jelszóval búcsúzott az óévtől. Ennyien elégedetlenek lennének? Vagy csak hangzatos a klisé? Akárhogy is, az ismeretségi köröm tagjaihoz vagy most jutott el ez a cseppet sem újszerű gondolat, vagy azért húzták elő, mert most érzik először igazán magukra vonatkozóan igaznak. Ha ez utóbbi a dolog nyitja, szó nem érheti a ház elejét, hiszen én tudom talán a legjobban, hogy egy közmondásos közhely is lehet őszinte és igaz, ha akkor ér el a szívünkhöz először. Mert semmi sem klisés, miközben átéljük: nem számít, hányan mentek már ki azon a bizonyos ajtón előttünk, ha nekünk ez az első, hogy ilyen kilátást látunk.
Ennek fényében pedig álljon itt a következő, nem túl eredeti, viszont annál kifejezőbb két sorocska:

Kinyitjuk a könyvet. A lapok üresek. Magunk írjuk a szavakat.
A könyv címe "Lehetőség" és az első fejezete "Újév".

Mondhat bárki bármit, olyan sokan hisznek - hiszünk - ennek igazában évről évre, hogy sokszor a kisujjunk egyetlen aprócska mozdítása nélkül remélünk valami elképzelhetetlenül fenomenálisat a nagymutató egyetlen csöndes rezdülésétől. Pedig azok a lapok sosem üresek, mindig magunkkal cipeljük az előző éveket; ez nem olyasmi, amit egy Himnusz, számtalan elrebegett BUÉK! és egy - vagy akár jó néhány - pohár pezsgő kitörölhet. Szerintem ilyen értelmetlen felkiáltások helyett - na jó, most magam ellen is beszélek, mert gyenge pillanataimban én is hangoztattam már őket - inkább azt kéne megfogadnunk, hogy tanulunk a múlt hibáiból. Csak hát ez ugye se nem olyan hangzatos, és persze tizedannyira sem egyszerű. Mégis, ha tennék új évi fogadalmat - amit bár eddig sose tettem, talán épp itt az ideje elkezdeni -, inkább ezt tartanám érdemesnek, mint az újdonságok végtelen hajszolását; mert az olyan csúnyán hangzik. Mintha azt mondanánk, semmi sem érdemelni meg a mostani életünkből, hogy átemeljük az új esztendőbe, úgyhogy inkább kitépni mindent, és tabula rasa. Pedig ennek nem így kéne lennie - és persze nem is lehet így.
Én legalábbis sokért sem adnám az emlékeimet, még ha néha fájdalmasan törnek is rám nosztalgikus ábrándozások közepette. Mégis kellenek, hiszen mindből annyit és még többet tanultam. Na meg aztán az elmúlt év - még mindig milyen furcsa "múlt évként" gondolni rá - számomra olyasmit hozott, amire azt hiszem, életem végéig emlékezni fogok. A 2013 számomra sosem fog beleveszni az évek szürke és kusza homályába, mert volt benne valami, ami örökké rikító zöld lámpásként világít majd a ködben. Bár azért azt nem szeretném, ha Gatsby-hoz hasonlóan engem is a mélybe taszítana a saját bejáratú zöld fényem. Én azt szeretném, ha utat mutatna és időről időre emlékeztetne, milyen szerencsés is vagyok, hogy megismerhettem a színét, és elmondaná, hogy előre nézve még sokkal több hasonlóan ragyogó szín vár rám, úgyhogy nem érdemes unos-untalan visszatekingetnem rá, hogy tőle várjam az elérhetetlent. Szeretném, ha nem űzne, viszont sosem hagyná elfelejteni mindazt, amit tőle tanultam, mert attól érzem magam többnek és - ha okosabbnak nem is - bölcsebbnek talán igen.
Mert hogy is téphetném ki életem könyvéből azt az öt hónapot, ami alatt valaki más életét éltem, egy olyan életet, ahol nincs jövő, sem annak semmilyen árnya vagy félelme, csak a felhőtlen jelen. A jelen és a felnőtté válás.
Azt hiszem, ha létezik szilveszter éjféli kívánság - és miért ne létezne, hiszen van karácsonyi, Szentiván éji és Halloweeni kívánság is; de legalábbis én hiszek bennük -, akkor én olyan pillanatokat kérek még, amikor tényleg a jelenben, a pillanatnak élhet az ember. Mert ezekért éri csak meg igazán élni!

És most, laikus filozofálgatás helyett, jöjjön egy kis év végi összegzés, mert tudni szeretném, hogy sok minden történt velem és hogy szép volt az a baljós hangzatú, elmaradt világ végét követő 2013-as év. Tudni akarom, hogy az év második felét jellemző punnyadtság és értelmetlen tengődés ellenére is szép volt és megérte.
A 2013 nekem egy új lehetőséget hozott, talán az eddigi legnagyobbat: egy utazást, egy nagy kalandot. Ami voltaképpen nem is egy kaland volt számomra, de A NAGY KALAND. Az első, de remélhetőleg nem az utolsó. Belegondolni is furcsa, hogy most itt ülök, egy évvel talán bölcsebben és tapasztaltabban (viszont határozottan nem öregebben!) és mindez már a hátam mögött van. A hátam mögött az, amit tavaly ilyenkor még elképzelni sem tudtam. De talán pont ezért volt olyan jó. Mert - s erre visszagondolva magamat is megleptem - nem képzeltem el semmit, nem volt - szokásommal ellentétben - a legkisebb részletekbe menő ábrándozás a "hogy-is-lesz"-ekről, még nagy vonalakban sem. Annál tovább sosem mertem elmenni, hogy élvezni fogom. Ez volt az egyetlen, amit előre elterveztem, talán mert magam sem hittem el, hogy hamarosan tényleg megtörténik. Így pedig a részletek maguktól berajzolódhattak a széles "jól érzem magam" keretbe, hogy aztán olyan alakokat öltsenek, amit álmomban sem remélhettem. Mert tényleg ilyen volt. Hiába mondom el újra és újra, hiába teltek el a hónapok, még mindig kevésnek érzem a szavakat és elképzelni sem tudom, hogy lehettem ilyen szerencsés. Mert az voltam, pimaszul és irreálisan szerencsés. Hiszen szinte minden, amit elképzelhettem volna, valóra vált.
És volt egy másik része is a nagy kalandnak, amiért olyan maradandóvá vált számomra, és ennek a szó szoros értelmében semmi köze sincs a tényleges helyszínhez, amit úgy megszerettem, vagy az emberekhez, akik úgy a szívemhez nőttek. Ők mind-mind csak apró összetevői voltak az egésznek. A ténynek, hogy ott nőttem fel. Ott váltam önállóvá, s ez az, ami most úgy hiányzik. De legalább tudom, mire vágyom, mi felé kell törnöm, mi a cél - még ha sokszor el is keserít ennek a célnak a pillanatnyi messzesége. Megvillant előttem egy másmilyen világ, még ha csak ideig-óráig is, valami, ahol felnőtt vagyok, s nem gyerek többé, és ezért hálásnak kell lennem. Hálásnak, mert ha itthon maradok, biztos vagyok benne, hogy a mai napig egy pillanatra sem merült fel volna bennem, hogy az önállóság jó. Hogy tetszene, és főleg, hogy menne nekem. A családi fészek nyugalmában észre sem vettem, hogy kinőttem a fáradtsággal épített otthont, ami lassan összerogy a súlyom alatt. Most viszont mindezt tudom, a 2014-es új évet pedig használhatom arra, hogy megtegyem az első lépéseket a változás felé. Biztosan fájni fog, hiszen mindez komoly döntések sorozata, kényelmetlen dolgoké, amiket nemcsak, hogy nem szeretek, de sokszor nem is tudok meghozni. De úgy kell tekintenem rájuk, mint ugródeszkára, hídra afelé, amire vágyom. Mert amellett, hogy önállóságra vágyom, csökkenteni is szeretném a terhet a szüleimen, ez pedig kettőssé teszi a célt, úgyhogy remélhetőleg erősít is majd a próbálkozásokban. A napi emlékeztető legalább megvan hozzá, még ha nem túl kellemes formában is.
Ha pedig az év első fele a ködök és eső hazájában mégis olyan napsütötte volt számomra, törvényszerű, hogy a második hat hónapnak szürkébbnek kellett lennie - már csak azért is, mert semmi sem überelheti azokat a gyepfövenyeket és azokat a gyönyörű fákat az ablakom túloldalán. A szürkeség pedig unalomban, tétlenségben, tanácstalanságban, csalódásban és a múltba vágyódásban nyilvánult meg, ami szűnni nem akaró, mennydörgő vihart vert körülöttem és bárhova mentem, követett. Ironikus módon pedig - hiszen ha valamit, hát ennek valótlanságát megtanultam - folytonosan vízből csöpögő ruhában és ázott hajjal nem túl kényelmes az élet. Itthon legalábbis biztosan nem. (Máshol, ha az ember lánya látja a végét és mellé még élvezi is az egyéb körülményeket - hangtanosan fogalmazva: "if the benefits outweight the costs..." - könnyen megeshet, hogy egy cseppet sem zavarja - bár azért a túró-tejföl kombó hiányzott.)
A megoldás persze elvben könnyű: csak ki kell lépni a viharfelhőből. Gyorsabbnak kell lenni nála vagy beszerezni egy esernyőt. Esetleg mindkettő. A megvalósítás persze nehezebb, hiszen az embernek vannak jobb és rosszabb pillanatai, amik hullámokban követik, és a rosszak valahogy mindig olyan erősnek tűnnek. De azt most megígérem magamnak, hogy igyekszem! Weasley-sen, "I solemnly swear...".
Megígérem magamnak, hogy terveket fogok szőni, nem légvárakat, se nem tervnek látszó butaságokat jó sok procrastination-nel, hanem tényleges terveket.
Listákat írok és tartom majd őket. Először tényleges, szűk, a címéhez méltó tételmondatot kap a készülő szakdolgozatom. Aztán el is készül. Közben pedig munkát és/vagy gyakornokságot keresek, és a jogosítványt is megszerzem végre. Utána MA-t találok és záróvizsgázom, majd lediplomázom. A nyarat pedig hasznosan töltöm, akárhol leszek is, és nem felejtem el az "a kivel fontosabb, mint a hol" szabályt. Ha pedig mindezek közben Prága és Svájc is szóba jöhet, akkor mindennél boldogabb leszek - de ha nem, az se baj.
Szóval munkás, tevékeny, sikeres évet, de legalábbis tavaszt és nyarat kívánok magamnak (a többit majd meglátjuk az addig történtek fényében), mert ha valamire, a túl sok szabadidő és a tervek nélküli tengődés árnyoldalára nagyon is rávilágított ez a szürke félév. Úgyhogy "Ölebek előre!" helyett...

Dear 2014, be good to me and we'll rock together!