Azért csak érünk és öregszünk, még ha lassan is, és mindig tanulunk valami újat vagy rádöbbenünk valami meglepőre. Például egész máshogy látjuk az embereket, mint évekkel ezelőtt.

Velem ez eddig csak pár emberrel kapcsolatban történt meg, egyre kifejezetten emlékszem, akit, mintha üvegfalat húztak volna elé - vagy ha úgy tetszik, görbe tükröt -, egyik napról a másikra láttam teljesen másnak. És ez a más egyáltalán nem pozitív volt. Minden, ami miatt előzőleg felnéztem rá, ami miatt szinte már irigyeltem és hasonlítani akartam rá, varázsütésre szétfosztott és szánandónak, nagyképűnek és üresnek láttam. Hogy melyik a valóság, nem tudom, de attól félek, sajnos az utóbbi, hiszen azóta sem tudom másképp látni, pedig ez a rádöbbenés már nem tegnap volt.

Ma újabb ilyenben volt részem valaki mással kapcsolatban, igaz, nem először, de minden egyes alkalom újabb bizonyítékul szolgál, hogy kezd vele kapcsolatban (is?) felnyílni a szemem. Emlékszem, régen mennyire pártoltam és támogattam abban, amit csinál (mert hát mégiscsak felnőtt, biztos igaza van és milyen menő, ecettera, ecettera...) Mára viszont egy megfáradt - a "megkeseredett"-et nagyon csúnya és végleges jelzőnek érzem, és csak remélem, hogy még nem jutott el erre a szintre -, magányos embert látok, aki próbál felvágni azzal, amije van. Ez persze bocsánatos bűn, és a legkevésbé sem egyedi, rengetegen vannak/vagyunk így fiatalok és idősek egyaránt, akik időre időre úgy érzik/érezzük, hogy bizonyítani kell másoknak, hogy büszkén fel kell mutatni, amit lehet. De mégis, egy nálam jóval tapasztaltabb felnőttől újra és újra ilyesmiket hallani elég bizarr. Az pedig, hogy úgy érzi, előttem, aki a lánya lehetnék, kell felvágnia, nekem kell bizonyítania, még ennél is bizarrabb. Bár talán az idegesítő - vagy a szánalmas, de ez szintén rettenetesen csúnya szó - a jobb megfogalmazás.

De eldöntöttem - igaz, nem most, de álljon most itt a "hivatalos", maradandó elhatározás is, hátha azt kevésbé felejtem el -, hogy nem hagyom többé kellemetlen helyzetbe hozni magam előtte. Sem gúny, sem lealacsonyítás tárgya nem leszek többet, és csak mosolyogni fogok a hasonlítgatásán és magabiztosan válaszolok, bármilyen kényelmetlen kérdést szegez is nekem (de szépen is hangzik ez, és milyen könnyű leírni, de aztán a megvalósítás... hát majd meglátjuk). Hiszen épp úgy, ahogy neki nem kell semmit se bizonyítania előttem, én sem tartozom neki semmivel. Se magyarázattal, se megalázkodással, se mással. Vége a lábtörlő szerepnek, mert most, hogy a szilánkosra törött tükör mögé látok, pontosan tudom, hogy csak szórakozik rajtam. Hogy kicsinyes, beszürkült és beszűkült életének örömet okoz, hogy rajtam köszörülheti a nyelvét és időről időre sarokba szoríthat. De sajnálom, nem vagyok jótékonysági szervezet, aki önként vállalkozik ilyesmire, sem bohóc, aki saját kárán akarja szórakoztatni a másikat. Szóval kénytelen lesz más célpont után nézni, mert én nem leszek többé bizonytalanul remegő nyárfalevél, aki nem tud válaszolni a kérdéseire. Még ha nem is vagyok biztos a dolgomban, előtte az leszek, mert nem adom meg neki azt a kárörvendő vigyort. Talán nem hiszi el, de tényleg felnőttem, vagy legalábbis elindultam az úton és igenis jó irányba haladok, és nem hagyom, hogy egy őszülő agglegény eltántorítson.

Egyszerűen nincs szükségem olyan emberekre az életemben, akik lefelé húznak. Épp elég vagyok néha magamnak ebben a tekintetben, de önmagammal - többnyire - elbírok. Ismerem az erősségeimet és a gyengéimet, meg tudok küzdeni magammal. De mással nemcsak hogy erőm, időm és türelmem nincs - főleg ha kicsinyes és értelmetlen a játék -, de értelmét se látom. Azokat választom, akiknek a társaságában szárnyalhatok; akik támogatnak, megértenek és meghallgatnak és akik mellett önmagam lehetek. Ha pedig inspirálnak és még feljebb húznak, hát csak nevetni fogok és örömmel csatlakozom hozzájuk. De nincs időm ökölre menni a kietlen, élettelen sivatagban, mikor a színes-szagos dzsungelt is felfedezhetem.

Ezt gondolom és szeretném is megtartani ebbéli elhatározásomat.

Ha pedig elbizonytalanodnék, majd újraolvasom ezt, és ha ez se elég, hát vannak még tartalékaim és szerencsére vannak, akik a víz alá nyomás helyett felfelé húznak (mint például egy kedves barátom ügyeletes kedvenccé avanzsált blog bejegyzése, ami újra és újra arcon csap, valahányszor csak olvasom).