Ha egy filmben élnénk, ma garázskoncerten lettünk volna csapra vert hordókból folyó sörrel és Miss Patty-féle punccsal, ami nem menne át egy ellenőrzésen. Jó zenére tomboltunk volna és a végén a félisten zenészek nyakába ugrottunk volna. Vagy hagytuk volna, hogy meghódítsanak, hiszen mindig a szende lányt nézi ki a frontember, nem igaz? Hagytuk volna, hogy megkörnyékezzenek, ártatlan szemöldökrebegtetés kíséretében gratuláltunk volna nekik, majd elpirulva beszédbe elegyedtünk volna velük. Hagytuk volna, hogy italt hozzanak és a derekunkra fonják izmos karjaikat, miközben nekünk ígérik kedvenc pengetőiket. Néhány órával később pedig boldogan andalogtunk volna haza az oldalukon, mert természetesen felajánlották volna, hogy hazakísérnek, hogy aztán a kapuban a holdfényben - mert persze véletlenül épp telihold van és tiszta, csillagokkal teli az égbolt - édes csókban forrjon össze az ajkunk. Olyan csókban, amitől fellendül a lábunk.

Mivelhogy azonban nem egy filmben élünk, egy középszerű koncertnek lehettünk szem- és fültanúi, mókás, de középszerű tagokkal, akik közül a leghelyesebb természetesen a barátnőnk pasija, és - szintén természetesen -, a hely tele volt hosszú hajú bölcsész és/vagy informatikus rockerekkel, akik vasággyal is max. 50 kilót nyomtak, viszont sehol egy "fiatal és egészséges", szóval az alap elvárásoknak megfelelő hímnemű egyed.
Hogy azt már ne is említsem, hogy a koncert végeztével újfent én lettem a partykiller, aki takarodót fújt és lelépett, miközben a többiek a nyakukba vették a várost.

De a szomorú igazság az, hogy egyre kevésbé érzem szükségét már annak is, hogy kimagyarázzam magam előttük. Úgysem értik és főleg, úgysem érdekli őket. Hiszen elmondtam ezerszer. Elmondtam, hogy a hazamenés nekik és nekem ne ugyanaz, de mintha meg se hallanák. Hát jó, akkor legyek én a vénlány, úgyis tudom, hogy pontosan ezt gondolják rólam. Elegem van már abból, hogy az a sikkes és dicsérendő, aki a legtöbb felest képes meginni. Mert valójában ott sincs győztes, csak ideig-óráig, aztán - átfordulva a másik végletbe - éppen azért jár a fejmosás, amiért egyikünk szétcsúszott - megjegyzem, nem véletlenül és legtöbbször nem önszántából...

Szomorú vigasz, hogy néhányukat nagyon szeretem, bár néhányukat egyre kevésbé érzem a magaménak. Mintha egy világ választana el tőlük és nem tudom, hogy én változtam vagy ők, és mindez mikor történt pontosan, vagy - ami még rosszabb - talán sosem tartoztunk össze.