Ma alázatot tanultam. Chilis forrócsokit kértem kaméleonnal és abban a pillanatban, hogy a pincér a kezembe adta ezt a varázslatos kis lényt, valami megváltozott bennem. Ilyesmire nem gyakran gondolunk és azt hisszük, már mindent tudunk; mindent felfedeztünk és meghódítottunk. A föld, a víz, de még a levegő fel van már térképezve és kategóriákba osztva és mindent az uralmunk alá hajtottunk. Aztán jön egy ilyen kis parányi állat, ami annyira valószínűtlen, hogy szinte már műanyagnak látszik, és nem tehetünk mást, mint megbabonázva bámuljuk a csodát, amivel a világ előrukkolt.

Mert a kaméleon egy csoda. Minden porcikája csoda, nem lehet betelni vele és ezt tényleg csak akkor érti meg az ember, amikor van szerencséje a kezébe venni egyet és igazán megfigyeli. Elképesztő, tényleg az. Annyira mellbevágóan nem eviláginak tűnik, hogy egyszerre alázatot, tiszteletet és csodálatot kelt az emberben. Ilyesmi nem létezhet, ez képtelenség - gondoltam, miközben éreztem az aprócska karmát az ujjaimon és le sem vettem róla a szemem. Hagytam, hadd másszon lassított felvételbeli mozgásával egyik kezemből a másikba és figyeltem, amint erre-arra tekintget azokkal a valószerűtlen szemeivel. A színét nem változtatta. Talán jobb is, mert már ennyit is nehezen fogadott be az agyam, hát még azt a tényleg felfoghatatlan képességet.

Ültem és néztem és közben arra gondoltam, hogy hány más hasonló csodája lehet még a világnak, amiről nem tudunk. Vagy tudunk, de nem figyelünk rá. Csak elmegyünk mellette, mert erről olvasni vagy tévében látni nem ugyanaz. Mindig is tetszettek a kaméleonok, de hiába az őserdőkbe is belátó internet meg a hiper-szuper felbontású kamerák, mégsem ugyanaz. Az ember egyszerűen nem hiszi el, pontosabban nem úgy hiszi el; az agya másképp fogadja be a látottakat, bár mindezt észre sem veszi. Annyira körülvettük magunkat gépekkel, hogy az élő organizmusok látványát újra meg kell szoktunk. Mert egy okostelefont ma már egy totyogó gyerek is tud kezelni, de ha kütyük helyett egy élőlény pottyan az ölünkbe, éppúgy elakad a szavunk, mintha őseink kezébe tabletet nyomnának. Hát mégis miféle varázslat ez? - kérdezzük jogosan.

Töriből megtanultuk, hogy Rousseau óta visszavágyunk a természetbe; de már nem elég jó az igazi, virtuálisat alkotunk magunk köré, hogy kedvünkre változtathassuk és úgy megszokjuk, hogy az igaziról meg is feledkezünk. Facebookozunk, selfie-zünk, tervekről csacsogunk, aztán jön a pincér és egy lélegző, érző lényt ad a kezünkbe, a kütyük - és a külvilág - pedig egy csapásra megszűnik. Csak a pici teste van, az oldalán kidudorodó apró bordái, az érintésre kunkorodó farkincája és azok a hihetetlen ujjak, amelyekkel kitapogatja a biztonságos talajt. Olyan lassan mozog, mintha észre se venné a körülötte zsongó-zajongó világot, látszólagos végtelen nyugalma pedig ragadós. Nehéz a világ gondjain töprengeni, miközben komótosan, minden mozdulatát gondosan kiszámítva egy kaméleon mászik az ujjaidon. A legjobb stresszoldó.

Vigyáznunk kellene a világra, ami ilyen csodákat rejt. Vigyáznunk rá és tanulnunk tőle, mert még olyan sok mindent fedezhetnénk fel együtt.