Sokszor kezdtem már naplót írni, de a blogoktól mindig viszolyogtam. Úgy gondoltam, mi értelme a napló-felfogásnak, ha a világhálóra feltéve, ennyi erővel akár szét is kiabálhatná az ember lánya féltve őrzött titkait.

Évekig így gondoltam. De aztán rájöttem.

A naplót csak te magad látod névvel, személyazonossággal; a blogot viszont mindenki, de névtelenül. Álarc mögé bújva kikiáltani a titkokat a nagyvilágnak pedig épp annyi, mint lakattal zárni el a naplónkba nevekkel együtt. Vagyis mégsem. Itt, így van még egy lehetőség, egy aprócska kapu a barátoknak. Ha valaki elég kitartó és türelmes és elég jól ismer, az feltárhat mindent még nevek nélkül is. A túlzott óvatosság pedig szerintem felesleges, mert hát ha valaki ennyire végigkövet mindent, kirakja a darabokat és ennyire ismer, hogy a mozaikokból összerakjon engem, hát munkáját koronázza, hogy megismerheti a titkomat. Hogy megtudhatja, kit rejt az álarcom.

Persze a napló és a blog nem véletlenül más szavak, nem ugyanazt takarják és én nem is a hagyományos értelmemben vett naplót szeretnék írni. Pontosabban nem naplót az életem minden apró mozzanatáról, hiszen, hogy azokat átéljük és megbeszéljük, arra ott vannak a barátok. Sokkal inkább vágyom egy olyan helyre, ahová leírhatom az élményeimet, gondolataimat, hangulataimat és érzelmeimet általános dolgokról és könyvekről, filmekről. Véleményeket, tapasztalatokat, felfedezéseket, megérzéseket, álmokat, vágyakat és semmiségeket. Apró lényegtelen dolgokat, amik mégis sokat jelentenek. Foszlányokat, mozaikokat, darabkákat, amik mind én vagyok.