Francis Hodgson Burnett - The Secret Garden

"Where you tend a rose, my lad,                                                                                                                   A thistle cannot grow" /XXVII. fejezet/

Azt hiszem, ez a könyv egy újabb tökéletes bizonyíték arra, hogy nincsenek véletlenek - hogy a mesék iránti örök szerelmemet már ne is említsem!

Ódákat zenghetnék erről a könyvről, bár sokan egy legyintéssel elintéznék, mondván, hogy ez "csak egy gyerekregény", s őket úgysem tudnám meggyőzni, akárhány sort írnék is tele három gyerek különleges találkozásáról, kettejük példátlan változásáról, a természettel való csodaszép összhangról vagy éppen arról, mekkora ereje van a hitnek és a képzelőerőnek. Mert bár ez utóbbi sokak szemében a mai vámpíros-varázslós-tündéres-bestselleres világban leértékelődött, ezt a könyvet kézbe véve tűnik ki igazán, mennyi mindent is rejt magában és mire képes a fantázia. 

Vagy azt is mondhatnám, hogy Burnett kivételes meséjének Titkos kertjét éppúgy nevezhetnénk Sohaországnak vagy Narniának, Csodaországnak vagy Roxfortnak, hiszen mind-mind, bár más-más köntösben, de ugyanarról mesélnek még ha ezt sokan nem is hajlandóak meglátni és beismerni. Ha kicsomagoljuk őket, a megmaradt értékek és érdemek ugyanazok, hiszen a mindannyiunk lelkében ott élő gyermeknek szüksége van egy titkos helyre - akárhogy nevezi is később.

Mindenki szeretne egy helyet, ami csak az övé, egy titkos, rejtett varázsvilágot, ahol minden róla szól, ahová csak azt engedi be, akit akar, ahol elrejtőzhet, ha épp arra vágyik és ahol semmi, semmi baj nem érheti történjék is bármi a kinti világban.

S talán nem csak egy ilyen helyet szeretnénk - hiszen régóta tudjuk, hogy sosem a hol, hanem a kivel számít igazán - de hozzá valakit, akivel felfedezhetjük. Én személy szerint egy Dickont kérek, aki felnyitja a szemem és bevezet ebbe a felejthetetlen világba, ebbe az igazán új életbe.

Mást nem is mondok, hiszen a tartalom leírása, az ömlengés és a hosszan nyúló érvelés semmit sem mondana el ennek a könyvnek a valódi értékéből. Ez egy újabb gyönyörű példája azon remekeknek, amiket olvasni kell, nem beszélni róluk. Azoknak, amiket említve a beavatottak számára elég egy sokatmondó pillantás, egy mindent tudó mosoly, egy egyetértő bólintás, s már tudják is, mennyi szép percet őriznek róluk. A kívülállók pedig úgysem értenék meg, nekik a kezükbe kell adni, hogy olvassák.

Ritka az ilyen könyv, egy kezemen meg tudom számolni, hánnyal találkoztam eddigi életem során, de mind olyan, amelyek emlékére nagyon vigyázok és féltve őrzöm őket a addig, míg idővel továbbadhatom az irántuk érzett hálámat s vele együtt a köteteket.

Ezen könyv megismeréséért köszönetem és hálám kísérje a D épület mesekönyvekkel telezsúfolt rejtett zugának lakóját, a gyerekmesék titkos védőszentjét, aki fáradhatatlanul és rendületlenül küzd a mesék őket megillető méltatásáért és értékeinek elismeréséért!