2013. augusztus 24. írta: Ailana

the unkindness of ravens

"There is only one Tree Hill...and it's your home."

Íme egy sorozat; mert sorozatról még nem írtam. Voltak filmek, könyvek, idézetek, emlékek, gondolatok és élmények. de sorozat még nem. Egy van, aminek talán helye kellene, hogy legyen itt, az örök kedvenc Gilmore Girls – talán idővel pótolom is a hiányt –, de őszintén szólva sosem merült fel bennem, hogy írjak róla. Egyszerűen csak túlságosan is a részem, arról nem kell emlékeztető, hogy miért szeretem. Rory was (is) my guide, that's just it. Mindig utáltam a „mi a kedvenc…?” valamid kezdetű kérdéseket – főleg nyelvórákon a suliban, ahol mindannak a tetejében, hogy túl nehezet kérdeztek, még el is várták, hogy valami okosat feleljek, valami hangzatosat az igazság helyett -, mert sosem tudtam mit felelni rájuk. Kivéve sorozatból; ott mindig tudtam, hogy a Gilmore-ok számomra az elsők és azok is maradnak.
Nos, tény, ez nem változott, de a második hely még szabad volt, és azt hiszem, meg is van a nyertese. A magyarul bugyután Tuti giminek fordított, szintén amerikai (na igen, valamit tudnak ezek a világhódító jenkik) – so to say – tinisorozat. Hát ha valamivel, akkor ezzel az előző mondattal biztosan elijesztettem mindenkit, pedig a One Tree Hill sokkal de sokkal több, mint egy bugyuta tinisorozat. Legalábbis számomra – mert hát generalisations ide vagy oda, én még mindig tartom azt az évekkel ezelőtti elhatározásomat, hogy bárminek lehet mély értelme, még akkor is, ha azt nem mindenki látja; elég ha minket jó helyen jó időben talál és olyat tud adni, amit nem könnyen felejtünk. Ez a sorozat velem pedig pont ezt tette velem. Máshogy lett a kedvencem, mint az a bizonyos Stars Hollow-i mese, de ez még jó is, mert ugyanolyan úgyse kéne – nem is lehetne – még egy, mint a Gilmore Girls. Számomra biztosan nem. Mert lehet rengeteg sok mókás, kedves, nevettető, szívmelengető, izgalmas, elgondolkodtató, viharos, szexi vagy épp aktuálisan felkapott sorozat a piacon, a legtöbbjük épp olyan hirtelen tűnik el, amekkora hévvel anno beharangozták. Mert bevallom, én rengeteget néztem, szerettem is sokukat, mert – a legtöbbször túl gyorsan lepörgő és utána sokáig hiányolt, ürességet hagyó filmekkel ellentétben – valahogy biztonságot adott a végtelen hosszú cselekményük a visszatérő szereplőkkel és túldrámázott vagy éppen fantasztikusan valótlan eseménysorukkal, de mégsem emlékszem mindre. Mégsem tanultam belőlük, egyszerűen csak pillanatnyi szórakozást jelentettek. Édes kikapcsolódást, rövidke elszakadást a szürke hétköznapokból, de semmi egyebet. De azok, amelyektől tényleg kaptunk valamit – valamit, amire épp szükségünk volt –, megmaradnak. Szóval tényleg sokad adhat nekünk egy mások által lenézett és kinevetett történet is.
Hogy nekem miért pont ez a tv-ben unalomig ismételt, viszont mindig gonoszan ebédidőben adott sorozat a tinikoromból? A sorozat, ami sokszor elmaradt, mikor épp Forma-1 volt vagy a tévések egyszerűen elfeledkeztek róla és a helyére valami egészen mást tettek be a megszokott időben, én meg hiába vártam, hogy kezdődjön, miközben az egész lakótelep hallotta a családom kiabálását a konyhából, hogy "Ebéd!". Nem is tudom. Akkoriban tényleg csak egy túlblamázott gimis diáksztori volt helyes srácokkal – Chad Michael Murray-vel az élen, kivéve mikor túl rövidre nyírták a haját – és jó ruhákkal (egy régebbi Gossip Girl-re hajazott talán, persze kevésbé Upper East Side-os csillogással, de a karakterek megvoltak). Na meg a megkapó barátságokkal, amiket mindig úgy irigyeltem. Azt hiszem, már az első rész után, amit láttam – pedig az már Isten tudja, milyen régen volt – fogalmazódott meg bennem a one tree hill - cover.jpg z a titkos vágy, hogy egyszer olyan barátaim legyenek, mint a Tree Hill-i bagázs, akik tényleg, tényleg tűzbe mennek egymásért minden egyes alkalommal. De persze az egyes epizódsztorikat is szerettem, tele drámával, így azt hiszem, az első benyomásom és sokáig a legerősebb emlékem – a barátság vonal mellett – az volt a sorozatról, hogy alig volt rész, amin nem sírtam.
Aztán, ahogy lenni szokott, valahogy eltűnt. Akkoriban nem volt még mindenféle letöltés meg youtube – talán nekünk is csak betárcsázos netünk volt, bármily hihetetlenül hangzik is ez manapság –, úgyhogy amit nem adtak a tévében, az nem volt. Szóval csak nemrég, a McLuhan-galaxis legújabb csodáinak segítségével akadhattam újra rá, rádöbbenve, hogy nem csak az a néhány évad létezik (az első 4), amiből össze-vissza epizódokat, sőt inkább csak ebéd közbeni rohangálós epizódrészleteket láttam, hanem jóval több. Sorra is kezdtem venni őket, találóan a gimis éveket követő négy év kihagyás utáni visszatérő évaddal, s miközben újra megtanultam a neveket és a helyszíneket, fedeztem fel igazán, milyen kincsre bukkantam. Tényleg megdöbbentő, hogy annyi szép sorozat van – Everwood vagy éppen az alig ismert Higher Ground – mégis csak a háromezerféle Helyszínelők folyik mindenhonnan; talán nem véletlen a tévé haldoklása, ha mindenért, amit nézne az ember, a géphez kell nyúlni. So much about it.
Másodszorra találkozva Tree Hill lakóival, most, hogy kinőttek a „gimis felszínességből” – vagyis inkább díszletből – még közelebb éreztem magam hozzájuk. Tény, hogy a balesetek és tragédiák száma továbbra is irreálisan magas maradt, de ugyanakkor az is tény, hogy az ember lánya valahogy szívesen néz ilyesmit. Hogy ez azért van, mert tudat alatt örülünk, hogy csak nézzük és nem átéljük, ahogy a szakemberek állítják, vagy – ahogy személyesen érzem – néha jó igazi mély érzelmeket is átélni a mindennapokból kiszakadva, s ebbe beletartozik az aggodalom és a félelem is anélkül, hogy valóban féltenünk kéne valakinket – bár a kettő igazából ugyanaz. A lényeg, hogy a szereplők itt minden érzelmet a tudatuk legfelső fokán, izzva-égve élnek meg és mindent ki is mondanak, amit gondolnak. Sírnak, ordítanak, remegve suttognak egymás előtt nem félve attól, hogy gúny one tree hill - quote on the wall.jpg tárgyaivá válnak, mert tudják, hogy hallgatóságra találnak majd a másikban. Azt hiszem, ez az, amit úgy hiányolok az életemből. A túlzott – vagy egyáltalán – érzelemnyilvánítást; hogy azt mondjuk egymásnak, szeretlek; az igazi, mély, őszinte beszélgetéseket. Mert mi csak kiabálunk és elbeszélünk egymás mellett, mert mindennél jobban rettegünk attól, hogy kiadjuk magunkat és a végén még igazán, visszafordíthatatlanul belénk látnak és megismernek. Miközben viszont a sorozatot nézem, olyan könnyűnek tűnik, az ő szájukból eltűnnek a gátak, amik megakadályozzák egymás kifejezett szeretetét. Persze ahogy vége egy résznek, az ólomsúlyok vissza is röppennek a szavakra, de legalább egy szűk óráig jó azt hinni, hogy nem így van. Azt hiszem, ez az elsődleges ok, amiért különleges számomra ez a sorozat. Furcsa, visszás módon, ha valódi érzelmekre vágyom, mert elegem van a való világ felszínen evickélő képmutatásából, egy papíron megírt, mondvacsinált történethez nyúlok, amelyben – számomra is nyilvánvaló módon (mert bárhogy szeretem is, ez tény) – túljátsszák a drámákat és az érzelmeket. Valahogy sokszor mégis valósabbnak hat – vagy inkább olyannak, amilyennek az ideális életet képzelem –, mint a tényleges valóságunk.
A másik dolog a már említett barátság, ami szintén papíron megalkotott karakterek okos egymás mellé helyezéséből született, de mégis olyan csábító. Bár az, hogy valami igazából nem történt meg – mondjuk ki tudja, mit és hogyan éltek át a készítők életük során – még nem jelenti azt, hogy ne lehetne igaz vagy vágyott a forgatókönyvíró képzeletében. Egy idealizált világban, de mégis egy létező ember fejéből kipattanva. Hiszen a vágyunk egy. Ilyen barátokat szeretnénk. Én személy szerint egy Haley-Lucas barátságot a legjobban. Hogy ne kelljen végre attól rettegnem, hogy a barátnak hitt fiú félreértette az ártatlan közeledésemet. De a Brooke-Peyton páros sem kevésbé irigylésre méltó még ha kissé viharos is; ők legalább tényleg kimondják, amit gondolnak, és nem kerülik vagy zárják magukba a nézeteltéréseket. És a végén mindig visszatalálnak egymáshoz. Persze tudom, könnyű egy kisvárosba összezárva, szinte szülők nélkül élve barátkozni, mikor minden ajtó – vagy éppen ablak – nyitva áll bármikor, és nem léteznek a való élet társadalmi (vagy éppen közlekedési) gátjai, de mindez nem változtat azon, hogy irigylésre méltóak a kapcsolataik.
one tree hill - peyton art2.jpg Arról nem is beszélve, hogy mennyi mindent tanultam ettől a tucatnyi karaktertől. A legnagyobb és legmaradandóbb persze a Jimmy Edwards-ügy volt – mert azért elég kemény témák is előkerültek időnként –, de rengeteg mást is. Az esélyekről, a küzdésről és kitartásról, a reményről és a szerelemről, de főleg a szeretetről és a megbocsátásról. És arról, hogy mindennek mennyi oldala van. Hogy hiába húzta meg egyszer jókor a ravaszt valaki, ha máskor ugyanilyen kegyetlenséggel a sajátjára célzott és lőtt. Mégis annyi minden van, amit érezhetünk iránta, hiszen az életünk kivághatatlan része. S bár Dan végjátékát – azzal a bizonyos „you’re my plus one” befejezéssel – nem tudom teljesen helyeselni, mégis örülök, hogy így történt, mert sok elgondolkodnivalót ad a nézőnek. Mindenki változik és senkit sem lehet a múltért örökké büntetni – legalábbis a legtöbb esetben nem. A hibáink pedig a legjobb tanítóink.
Számomra az egyik legreménytelibb dolog mégis az, ahogy a szereplők, felnőttségük küszöbén, családokat kezdtek alapítani. Bár persze alapvetően nem támogatom a tini-szüléseket, de azt hiszem, a sorozat nagy ereje, hogy a mai karrier-orientált világunkban olyanfajta szerepmodelleket mutat be, amelyek talán nem olyan divatosak. Megmutatja, hogy az anya-apa, illetve férj-feleség szerepek felvételével nem kötelezően válik valaki középkorú, elhízott, megkeseredett, a másikat csak kínozni képes emberré. A gyereknevelés pedig lehet élmény fiatalon is. És hogy manapság sem kell a család elé helyeznünk a karriert, hiszen a kettő együtt is megoldható. Hogy valóban így van-e, vagy mindez az álomvilágban élő forgatókönyvíró újabb idealizált kreálmánya, nem tudom, de őszintén szeretném hinni, hogy így van.
Ahogy azt is – talán ezt a legjobban –, hogy létezik olyan szerelem, mint Haley-é és Nathan-é. Amely nem múlik, viszont folyamatosan táplálja és erősíti magát. Hinni akarom, mert csak így van értelme.