Egy néhány napja történt elhatározás adta új projektként - egy remélhetőleg sikeresen megszerzett jogosítvány mellett - ezt tartogatja nekem az idei ősz: szemléletváltást.
Talán túl amerikaniasan hangzik az önsegítő duma, de az az igazság, hogy igazuk lehet a témába vágó megszámlálhatatlan könyvükkel és filmükkel, főleg, hogy hitüket az egyik legalapvetőbb jellemvonásukkal, a self-reliance-szel hatásosan is alá tudják támasztani. Mert ha mindent azért nem is, ezt szerintem érdemes lenne eltanulnunk tőlük.
De mindegy is, hogy honnan vesszük az ötletet, a lényeg, hogy kezdjünk bele. Én pedig most épp ezt teszem, legalábbis erre tettem fogadalmat, amit igyekszem is betartani - a többit pedig majd meglátjuk. Hogy pontosan miben váltok szemléletet? Nos, nem kisebb dologban, mint az életfelfogásomban, mert az utóbbi időben fizikailag is érzem, hogy kezdek belesüppedni az önmagam által teremtett mocsárba, és azt hiszem, épp itt az ideje, hogy nyafogás és másokra való hárítás helyett a sarkamra álljak és a hajamnál fogva kirángassam magam a gödörből. Mert így vagy úgy, de felnőttem, és ezzel arra is rájöttem, hogy senki nem fog utánam köteled dobni, ha előbb nem kezdek önerőből kievickélni.
Persze mindez talán üres fecsegésnek és orbitális kliséhegynek hangozhat, de ez nem változtat a tényeken és az érzéseimen. Eljutottam arra a pontra, mikor magamat szinte kívülről látva észrevettem, hogy kezdek olyasvalakire hasonlítani, akit bár persze szeretek, de mindig is ódzkodtam ettől a jellemzőjétől, mégpedig, hogy olyannyira besavanyodott, hogy mások sikerében és boldogságában kivétel nélkül a saját nyomorát látja, így pedig nemhogy örülni nem képes együtt velük, de utálni kezdi őket. Na ez az, ameddig én sosem szeretnék eljutni, főleg nem ennyi idősen. Mivel azonban valahogy mostanában nem igazán jöttek össze a dolgaim, könnyű volt itthon gubbasztva veszett macskaként fújni mindenre, amiben saját sikertelenségem tükröződését láttam, vagyis a körülöttem lévők felfelé ívelő életében.
És ekkor jött el az a pont, amikor úgy éreztem, elég volt az önsajnálatból. Egy kis internetsegítséggel - mert hát manapság már tényleg minden csupán néhány kattintásnyira van - rá is találtam a hozzám illő segédlethez, ami után már nem is tűnt olyan nehéznek pozitívabban gondolkozni, hálásnak lenni és nagyratörő terveket szövögetni, még ha csak a Pinterest fotóalbumának wishlistjével kezdtem is a "nagy takarítást". A lényeg, hogy csak elkezdtem valahol, ezt pedig már az első perctől kezdve éreztem. Nyugis zenét hallgattam, szép képek montázsával terveket szőttem, és nem érdekelt, hogy mennyire reálisak, sőt, minden egyes bővítéssel egyre jobb kedvem lett, ami pedig még jobb jókedvet vonzott. Szóval nem érdekel, mi fog a bakancslistából valóra válni, de azt hiszem, ez nem is számít, mert mostantól elég lesz ránéznem, tudni fogom, hogy mennyit segített már a puszta létezése is ezeknek a terveknek. És hogy ezzel kezdtem bele valami nagyobb dologba. Így pedig már meg is tette a hatását.
Persze nem mondom, hogy csiriú-csiribá, és máris mosolylány lettem, de most már legalább fel tudom ismerni és sutba dobni az olyan dolgokat és érzéseket, amelyek nemcsak boldogtalanná, de kilátástalanná és megkeseredetté tesznek. Mert tényleg csak ennyin múlik, szinte hihetetlen, hogy hiába mondja más, nem hiszünk neki, de ha egyszer, akár csak egy pillanatra objektívan, kívülről tudjuk szemlélni saját magunkat, rögtön meglátjuk, hogy hol a hiba. Meglátjuk, hogy mi sem élvezzük a saját társaságunkat - ahogy nem is érezzük jól magunkat a bőrünkben -, ha folyton csak a "nem tudom" és "nem megy" dolgainkról panaszkodunk, újra és újra elsírjuk őket minden ismerősünknek. Mert én hetekig pontosan ezt tettem és közben tágra nyílt szemű gyerekként vártam az deus ex machinát, és úgy éreztem, senki sem szeret, mikor mégsem kaptam meg. Pedig a csúf igazság az, hogy - felnőttként ezt most már örökre meg kell jegyeznem - ilyesmi nincs, a felnőttek sem istenek, a szülők sem dönthetnek többé helyettem vagy menthetnek ki az kínos helyzetekből. Magamnak kell megvetnem a lábam és megtalálni a szilárd talajt a mocsarak között - ha pedig ez mégsem megy, még mindig hívhatom Ludót és Sir Didymus, hogy segítsenek át.
Én tényleg hiszek ebben - már nem Ludóban és Didymusban (bár persze bennük is, meg is sértődnének ősrégi barátaim, ha nem tenném!), hanem a szemléletváltásban -, és nagyon akarom, hogy működjön, mert szükségem van rá, úgyhogy fog is. Azt hiszem, az egész nagyjából ennyi. Egyszerűen csak nyomot akartam hagyni róla, nyomot, amikor elkezdtem, mert egyrészt leírva erősebbnek és biztosabbnak érzem, másrészt mert emlékezni akartam rá, miért történik. A többit majd meglátjuk.