Csupa adott szituációra előre kondicionált kérdések sorozata... lehet-e mindössze ennyi az élet? Talán furcsán hangzik, de nekem mégis valósnak tűnik a gondolat, ami először néhány hónapra jutott az eszembe, pedig ha jól belegondolunk, az egész életre igaz. De lássuk most az én ötletadó élményeimet.

Így kezdődött minden:

Mi a neved? Honnan jöttél? Hol laksz? Mit tanulsz?
Ezzel telt az első néhány hetünk, ugyanazokat az unalmas kérdéseket tettük fel és válaszoltuk meg újra és újra, pedig legtöbbször már azelőtt elvesztettük a lelkesedésünket a válasz iránt, hogy a másik kinyithatta volna a száját. Vagy ránk nem figyeltek. Mégis újra meg újra feltettük őket, mert a társadalom ezt kívánta - na meg hát nem is volt másunk, csak ez a néhány kérdés, amivel közeledhettünk. Unalmasak, klisések és a végén már idegesítőek, de csak ezek vannak. Így ismerkedünk, így nyitunk a másik felé. Mindegy hogy hol és kikkel, ezek elkerülhetetlenek, mert betondzsungelben élő vadakként kategorizálnunk kell a másikat. Ha ezen túl vagyunk, egy ideig csönd van. Nevetünk és játszunk, táncolunk és marakszunk, de alig kérdezünk. Vagy ha mégis, azok a saját, egyéni kérdéseink, amelyek tényleg érdekelnek. Aztán újra fordul a világ, és megint ott találjuk magunkat saját buta kérdéseinkkel vagy ugyanazon kérdések kereszttüzében. A legtöbbször egyszerre.
Mikor indulsz? Honnan? És hogy érzed magad? Szomorú vagy?
Aztán cinkosan összenézünk és elnevetjük magunkat, amolyan nosztalgikus boldogtalan nevetéssel, mert mi magunk is rájövünk, hogy bolondságokat kérdezünk, éppúgy mint néhány hónappal azelőtt. Épp most csak visszafelé csináljuk, és egy picit jobban ismerjük egymást. Talán. De attól ez még nem könnyebb. A társadalmi rituálé ettől még ugyanolyan szürreálisnak és valótlannak hat, de legalább már tudunk rajta együtt nevetni. Nem túl boldogan persze, sokkal inkább az elváló ismerősök baljós nevetésével, azokéval, akik közösen éltek át valamit, azokéval, akik egy darabig egymás mellett haladtak - még ha nem is együtt, de egy helyen, egy időben - és ez már örökre összeköti őket egymással, még ha talán nem is találkoznak soha többé. Pontosan tudjuk, mire gondol a másik, bár ez nem sokat segít. A végén úgyis hazamegyünk mind, hogy aztán újrakezdjük a kérdéssort, annyi változással, hogy ezúttal csupán mi kerülünk a válaszadó kényelmetlen székébe - hiszen most nincs mit visszakérdezni.
Milyen volt? Hogy érezted magad? Örülsz, hogy itthon lehetsz?
Mi pedig csak állunk ott, és erőltetett mosollyal próbáljuk állni a nem szűnő kérdések özönét. Először kényelmetlen, mert úgy érezzük, magunkra maradtunk, hiszen úgysem érti meg senki, senki, aki nem volt ott, akkor meg minek is kezdjük bele. Valószínűleg már a felénél beleunnának a mesénkbe, ahogy a fényképeink is - jobb esetben csak - untatják - rosszabb esetben még mérgesítik is - őket. Úgyhogy csak mosolygunk, bólogatunk és csillogó szemmel - ami itt nem a lelkesedést jelzi, hanem a visszafojtott könnyeket -  annyit mondunk, "nagyon jól". Közben pedig nevetünk és szégyelljük magunkat, mert úgy érezzük, ezekkel a semmitmondó klisékkel hűtlenné válunk az élményeinkhez.
Aztán megszokjuk a kérdéseket, megtanítjuk a többieket kérdezni és élvezni kezdjük. Élvezzük, hogy érdekli őket, hogy újra és újra elmondhatjuk, mert azzal áltatjuk magunkat, hogy így egy kicsit visszahozhatjuk és tovább életben tarthatjuk azokat a perceket - pedig nem így van, jövünk rá csak később; csupán a kést forgatjuk magunkban. Élvezzük, hogy a figyelem középpontjába kerültünk, még ha csak rövid időre is és szinte már várjuk a kérdéseket, várjuk, mert különlegesnek érezzük magunkat tőlük, különleges mutatványnak, akit körülállnak és tátott szájjal hallgatnak. Mint egy mesélőt. Aztán persze az emberek lassan elfogynak - bár voltaképpen elég gyorsan -, mi pedig azon kapjunk magunkat, hogy még mondanánk, nem is számít, hányadszorra, de mondanánk, mert ez a mi kis történetünk, de elfogyott a hallgatóság. Nincs már senki, aki kérdezne róla. Mindent hallottak, amit hallani akartak - talán többet is -, és szépen visszaballagnak a saját kis életükbe, és ezzel visszaűznek minket is a hétköznapokba. Le kell vetnünk az idegenből hozott tollakat, amelyekkel ékeskedtünk és vissza kell vedlenünk azzá a szürke egérré, akik azelőtt voltunk. Aki senkinek se tud újat mondani.
Pedig a kérdések nem fogynak el. Újak jönnek.
Mi lesz most? Hogyan tovább?
És mi rájövünk, hogy ezek még rosszabbak, mert nem tudunk rájuk válaszolni. Az unalmas kérdések ugyan talán dühítenek, de ezek - válasz nélküli voltukban - egyenesen megrémítenek. Elgondolkodtatnak, és minden alkalommal, mikor valaki felteszi őket, szakadékba lök velük, és a kisujját se nyújtja, hogy elkaphassuk. Talán még örülnek is a fájdalmunknak. Akkor pedig visszasírjuk azt a néhány hónappal ezelőttöt, mikor mindez, azok a könnyű kis kérdéssorok elkezdődtek, amikre még tudtuk a választ. De nincs visszaút, nincs olyan; ezt még a reptéri falak is kegyetlenül ordítják a képünkbe.
Csak az előrefelé létezik. Egyetlen út, egyetlen haladási iránnyal és nincs megállás. Nem kapaszkodhatunk a múlt könnyű, csevegő kis kérdéseibe, amiket már rég megválaszoltunk. Az ő idejük már lejárt, nem mondhatjuk büszkén, felszegett fejjel, hogy tudjuk rájuk a válaszokat, hiszen senki sem teszi fel őket többé. Elmúltak, lapoztunk. Legalábbis a világ lapozott a fejünk felett, nekünk pedig lépést kell tartanunk vele. Szaladnunk kell a kérdések özönében, szaladni előre, miközben pontosan tudjuk, hogy a rémisztő nagy kérdőjelek elől úgyse menekülhetünk el. Bírnunk kell a rohamukat, hiszen ez az életünk.