"A történetek megváltoztak, kedves fiam (...). Nincsenek többé csaták a jó és rossz között, sem elpusztítandó sárkányok, sem megmentőjükre váró leányok. A legtöbb leány, legalábbis én úgy tapasztalom, manapság tökéletesen alkalmas rá, hogy megmentse saját magát. Legalábbis azok, akik érnek valamit. Nincsenek többé egyszerű mesék kalandokkal, szörnyetegekkel és boldog befejezéssel. A kalandoknak többé nem világos sem a célja, sem az, hogy merre kell haladnia a hősnek.  A szörnyetegek különféle formákat öltenek, és nehéz felismerni őket. És befejezés sincsen már, sem boldog, sem másmilyen. A dolgok csak megtörténnek, egyik a másik után, néha egymásba csúsznak és elmosódnak a körvonalaik, a te történeted része a húgodénak, az meg egy sor másik történetnek, és nem lehet megmondani egyikről sem, végül is hová vezetnek. A jó és a rossz sokkal bonyolultabb manapság, mint amikor még az egyiket egy hercegnő képviselte, a másikat egy sárkány, vagy az egyiket egy gonosz farkas, a másikat egy piros sapkás kislány. És vajon a sárkány nem hőse-e a saját történetének? És a farkas nem egyszerűen azt teszi, amit a farkasok szoktak? Bár azért talán nem minden farkas menne el odáig, hogy beöltözzön nagymamának, csak azért, hogy kicsit eljátszadozhasson a zsákmányával. (...)
Bonyolult dolog ez. A mese lényege és a mögötte rejlő gondolatok egyszerűek. Az idő megváltoztatta és összesűrítette őket, többé tette egyszerű történeteknél, nagyobbá a részeik összegénél. De ehhez időre van szükség. Az igazi meséknek időre és sokszori meghallgatásra van szükségük ahhoz, hogy azzá váljanak, amik.
(...)
Valakinek el kell mondania azokat a történeteket! Amikor a csatákat megvívják, megnyerik és elveszítik, amikor a kalózok megtalálják az elásott kincset, amikor a sárkányok megeszik reggelire az ellenségeiket, és isznak hozzá egy csésze finom Lapszang Szucsong teát, mindig kell ott lennie valakinek, aki elmondja ezeknek az egymásba bonyolódó történeteknek a rá eső részét! Ez mágikus dolog. De a mágia a hallgatóban van, és minden egyes fül mást fog hallani, és mindenkire másként fog hatni, de soha nem lehet előre tudni, hogy hogyan.
Mindenféle hatás lehetséges, az egészen hétköznapitól a nagyon mélyig. Megeshet, hogy a történet, amit elmesélsz, beköltözik valakinek a lelkébe, a vérévé válik, része lesz a személyiségének és az élete céljának. Ez a mese mozgatja majd, ez hajtja előre, és ki tudja, mi mindent fog tenni miatta, a te szavaid miatt. Ez a te szereped, a te tehetséged! A húgod talán a jövőt látja, de te formálni tudod, fiam. Ezt soha ne felejtsd el!"

/Erin Morgenstern: Éjszakai cirkusz - 395-400. oldal/

Filozofikus kitekintés-kikacsintás a könyv végén hozzám két oly közel álló témáról.
Na meg maga a szépséges kivitelezésű (bár néhol typo-hibás) könyv és a lapjain életre kelő mágikus történet is megéri, hogy nyomot hagyjak róla. Mert azt hiszem, mind Álmodozók vagyunk, olyan után sóvárgó telhetetlen emberek, amit nem kaphatunk meg, vagy ami egyszer ugyan a miénk volt, de a idő kérlelhetetlen kattogásával azok a percek elmúltak, a múltunkká váltak, mi pedig nem hozhatjuk vissza őket, akármennyire szeretnénk is. Hiszen mind átéltük már ahhoz hasonló érzést, mint mikor az Álmodozók hajnalban kilépnek a cirkuszból. Mi is újra meg újra kilépünk belőle és pontosan tudjuk, milyen nehéz is az az egyetlen lépés...