Villámcsapásokra néha szükség van. És ezt most nem csak az utóbbi napok időjárásának fényében mondom, bár tény, hogy legújabb megvilágosodásom esőtől szürke éjszakán lepett meg.

Már régóta éreztem, hogy a barátságunk nem olyan, mint a gimiben, ahol - most már azt mondom - minden olyan egyszerű volt: osztálytársak voltunk és egyfelé tartottunk - még ha tesi órán néha nem is egy csoportba kerültünk. Hát az az idő már elmúlt. Ahogy a barátságunk is - valószínűleg. És ezzel nem azt akarom mondani,  hogy nem akarok többé a barátod lenni, mert szeretnék. De talán már nem tudom, hogy hogyan kell.

Mert milyen világ az, ahol a barátoknak folyton bizonyítaniuk kell egymásnak, és figyelniük minden szavukra, nehogy a másik lúzernek nézze őket? Nem haragszom és nem okollak, de nekem nem ilyen barátokra van szükségem.

Mint abban a régi sulinaptárban, ami azt írta, hogy "Vannak emberek, akik sosem beszélgetnek. Egyszer az egyik tart előadást, aztán a másik." Hát mi pedig állandóan túl akarjuk licitálni a másikat. Én legalábbis biztosan. Nem tudom, mikor kezdődött, hogy úgy éreztem, bizonyítanom kell neked, de már belefáradtam...