Nem kéne már meglepődnöm. Nem kéne még mindig újra és újra meglepődnöm azon, ahogy az élet elém tolja az elégtételeket és feléleszti az elhalóban lévő reményeket. De mégis minden alkalommal megdöbbenek és lesokkolva állok, hogy már megint. Már megint lóvá tett, pedig azt hittem, már kiismertem. Úgy tűnik, mégsem.

Ezúttal örömteli a meglepődés. Egy örömteli arculcsapás. Egy felrántás a víz alól, épp a legjobbkor, mint mindig és persze megint a legváratlanabb helyről. De hát egyszer csak megszokom már ezt. Vagy nem, és akkor legalább megint kisgyermeki döbbenettel lepődhetek meg.

Akárhogy is, ma is egy olyan nap volt. Olyan rossz nap. Rosszkedvű. Amolyan semmi-se-sikerül, senki-se-szóljon-hozzám-mert-a-világ-szerencsétlensége-vagyok nap. Már épp kezdtem elmerülni saját magamban és azon filóztam, hogy melyik másodrangú szerelmes film illene leginkább a pillanatnyi lelkiállapotomhoz, amikor elém került egy blogbejegyzés. Pont olyan váratlanul, mint néhány napja, amikor szintén már-már hihetetlenül találóak voltak a szavak - azt hiszem, állandó és hűséges olvasót lelt bennem a szerző -, bár akkor könnyes szemmel, mosolyogva nosztalgiáztam velük. Ma pedig, bár szintén majdhogynem könnyes szemmel, de egész mást érezve olvastam őket. Egy ismerős mai kultúrsokkja engem is lesokkolt és azt hiszem, le is fog mindenkit, aki valaha hall róla.

Mert nem olyan rossz nekünk. Nem olyan rossz, mint sokaknak. Nem olyan rossz, mint tőlünk nem is olyan messze sokaknak. Ezt pedig néha nem árt, ha az arcunkba vágja valaki és ha teszi ezt azokon a bizonyos rossz napjainkon, még jobb. Köszönettel tartozom neki, mert megmentette a napomat és nemcsak a mait, de valószínűleg az elkövetkezőket is, amelyeket önváddal és magamba roskadással töltöttem volna, ha nem osztja meg velem mindazt, amiben ma része volt. De megtette, ezért pedig nem lehetek elég hálás. Megdöbbentett, elszomorított igen, de fel is rázott, amit a szavai meséltek. És most pont erre volt szükségem.