Nem emlékszem, hogy kezdődött. Hogy mi volt az első szava, vagy hogy én mit mondtam először. Nem mintha részeg lettem volna vagy akár csak becsípett – az a két sör, ami este lecsúszott, csak arra volt elég, hogy néhány gyorsan múló percre lehűtsön, a majd’ négyórás ugrálás közben pedig már rég kipárolgott belőlem. Azért nem emlékszem, mert nem számít. Persze abban biztos vagyok, hogy nem volt small talk, bár az is lehet, hogy egyszerűen csak nem akarom ezt gondolni, túl kisszerű lenne, nem illene az estéhez. Bár, hogy mit gondolok, az igazán nem számít, hiszen valóban nem emlékszem, hiszen nincs is mire.

Olyan az egész, mintha nem lett volna kezdet, mintha szombatról vasárnapra virradó hosszú éjszakán át tartó mini univerzumunk az idők kezdete óta úgy létezne, hogy mi ketten beszélgetünk. Nincs a társalgásnak kezdete, ahogy véget sem ér soha. Van egy alternatív valóság, egy – meglehetősen abszurd, forró nyári – hógömbbe zárt élet, ahol mi örökké így vagyunk. Csak mi ketten, mögöttünk egy másik, szintén a valóságból kiszakított, szűk időbe zárt szabad élet éles hangjai, előttünk pedig a vaksötétség, amiben egy hűst nem adó tó vize bújik meg, hogy jótékonyan elrejtsen és körülöleljen minket.

„Ültünk a mólón és néztük egymást…” – már nem tudom, melyikünknek jutott először eszébe, de a közhelyek közt ezt is kimondtuk, aztán nevettünk életünk egyediségének hiányán, majd kinyilatkoztatóan egyszerre állapítottuk meg, hogy nem is látjuk egymást. Aztán csak beszéltünk és beszéltünk, és az egész világ megfeledkezett rólunk. Ahogy mi is róla.

- Fáradt vagy? – kérdezte megtörve a hirtelen beálló csendet.
Jogos volt a kérdés, mégis meglepődtem, mikor nemmel feleltem rá, mert csak akkor döbbentem rá, hogy talán – valószínűleg – hosszú órák teltek már el. A mögöttünk tomboló szabad valóság hangjai is megváltoztak, eltompultak, majd lassan csitulni kezdtek jelezve, hogy az idő azért nem állt meg a kedvünkért; a színek, fények és élek világából kiléphettünk, de időtlenséget nem osztottak nekünk.
- Akkor elméláztál. – Kijelentés volt, nem kérdés, én pedig az éjszakai meleg ellenére is beleborzongtam, hogy bár az orrunkig se látunk, mégis a vesémbe lát. – Mi jutott az eszedbe?
- Két dolog – vágtam rá automatikusan, hiszen meg sem fordult a fejemben, hogy bármit elhallgassak előle. Alig pár órája ismertem, azon az estén mégsem voltak titkaink egymás előtt. – Az egyik, hogy valamit kipipálhatok a bakancslistámról.
- Mi az?
- Mindig is szerettem volna az éjszaka sötétjében őszintén beszélgetni valakivel. Vaksötétben, amikor a szavak igazabbak, az érzések pedig őszintébbek. – Ha másnak, máskor és máshol mondom, valószínűleg hozzátettem volna, hogy „tudom, butaság”, de akkor ott nem volt szükség körülményeskedő magyarázószavakra. Elég volt, ha azt mondtuk ki, amit éreztünk, nem kellett a körítés. – Eddig nem igazán volt rá lehetőség, és nemcsak mert nem volt meg a megfelelő személy. Gondoltál már arra, hogy manapság már nincs is igazán sötét a világban? A városban nem bújhatsz el teljesen a fény elől. Hiába kapcsolod le a lámpákat, nem rejtőzhetsz el. Nem is gondoltam, hogy látok még ennyire sötétet. Gyönyörű. Persze ijesztő, de a maga módján csodaszép. Belebámulni a feketeségbe, tudni, hogy mi van ott, és mégsem látni, ezért elhinni, hogy most valami egészen más van mögötte, mint nappal és közben hallgatni a nyári éjszaka hangjait…

Abbahagytam, mert egy kezet éreztem a vállamon. Nem azért némultam el, mert megijesztett, hanem mert ezzel az érintéssel valahogy valósággá vált, hogy ott van mellettem. Eddig csak éreztem a jelenlétét, hallottam a légzését, meg ahogy mocorgott, mikor más testhelyzetbe fészkelte magát mellettem vagy ha belelógatta a lábát a vízbe, de most azzal, hogy átkarolt és magához vont, valahogy megsokszorozta mellettem a jelenlétét. Nem azért jött közelebb, mert azzal bármilyen hátsó szándéka lett volna, nem tetszettem neki, ebben biztos voltam, csak jelezni akarta, hogy hallgat, és hogy tetszik neki, amit hall, ez pedig jobban esett, mintha egyértelmű jelzéseket adott volna.

- A szavak ma este tényleg igazabbak – mondta és éreztem, hogy rám néz, bár látni nem láthatott, legfeljebb a vörös tűzben égő sziluettemet, amit a közeli színpadok fényei tápláltak. – És mi a másik?
- Milyen másik?
- A másik dolog, ami az eszedbe jutott.
Nevetnem kellett. – Egy dalszöveg. Már egy ideje a fejemben van. Nem a tiéd, sorry.
- Hát? – Éreztem, ahogy előredől, miközben mosoly bujkált a hangjában.
- „Itt ál-lok tisz-tán e-lő-tted…” – duruzsoltam halkan.
- Borzasztó hangod van, tudsz róla? – Nevetett fel, de a szavai kedvesen csengtek.
- Sok tehetségem van. Az éneklés nem tartozik közéjük. Viszont élvezettel űzöm.
- Ámen.
- Azért van abban valami irónia, hogy sosem éreztem még magam koszosabbnak talán egész életemben, mégis mintha ezt a sort rólam írták volna ma este.
- A szavaid tiszták voltak…
- Vagy legalábbis őszinték.
- … és ezeket a szavaidat mind nekem adtad – fejezte be mit sem törődve a közbeszólásommal, majd hirtelen megcsókolt.

Nem mintha valaha elképzeltem volna, hogyan csókol, de abból, amit tudtam róla, nem erre számítottam – persze mit tudhatok én a csókjairól. Hosszú, gyengéd csókot adott, mintha félt volna, hogy összetör, mintha félt volna, hogy eltűnök és velem az egész este, ha kevésbé finomkodó. Miközben összeért az ajkunk és a nyelvünk, megszűnt még a sötét tópart is – a világot már korábban száműztük rövid kis univerzumunkból. Nem szerelmes csók volt, nem vággyal és remegéssel teli, de titkokat és reményeket rejtett, őszinte volt, hálás és vigyázó. Ha nagyon prózai akarnék lenni, azt mondanám, ezzel pecsételtük meg a maradandó éjszakánkat, de ez nem a próza éjszakája volt, hanem a rímeké. Inkább azt mondom, hogy ezzel a csókkal loptunk egymásból valamit, ami majd emlékeztet, hogy egy egész életet leéltünk együtt azon az éjszakán, pedig nem tettünk mást, csak beszélgettünk.

Ahogy a kezdetre, úgy arra sem emlékszem, hogyan váltunk el. Mintha mondtam volna valami olyasmit, hogy köszönöm, de nem igazán számított a búcsú. Nem kellett mondanunk, mindketten tudtuk, hogy ezzel vége, többet nem fogunk találkozni. Hiszen a közös életünket már leéltük, mi maradna még? Meg aztán a csúcson kell abbahagyni, nem? Most ezután menjünk el kávézni? Vagy moziba? Leköpném magunkat, ha megtennénk. A mi két külön ösvényünk ennyi találkozót engedélyezett.

THE END.