(...and this time, not the "Big Bang Theory")

Keserédes felfedezést tettem. Hogy mikor? Nem is tudom pontosan. Talán tegnap. Vagy a napokban. Mindenesetre azután, hogy tudatosult bennem a 'letting go'-féle dolog. De nem is a mikor a lényeg, hanem a mi.
Röviden, tömören mindössze ennyi: semmi sem tart örökké. Nem mintha ez akkora világrengető, új gondolat lenne, hiszen annyi helyről hallottuk már. De valóban meghallottuk? Azt hiszem, én most hallottam meg először igazán – és igazán, tényleg, valóban meghallani és megérteni mégiscsak világrengető. Legalábbis az én világomat alapjaiban rengette meg. Mert ez most nem egy csöpögős filmből vagy egy közhelyes idézetből származik. Hanem tőlem. Most nem csak olvastam róla vagy a képernyőn láttam két túl tökéletes ember által megjelenítve, de át is éltem. Úgy pedig tényleg értelmet nyernek ezek a sokat emlegetett, sokszor valódi jelentésüket is vesztett klisék.

Szóval minden elmúlik. Jelen esetben az érzelmek. És akkor az egyszerű dolgok varázsütésre visszanyerik örömteli cicomázatlan egyszerűségüket. A 151-es busz, az olasz végződések, de a Fővám tér és a mozgólépcső vagy az Ízek, imák, szerelmek és a Malibu is. Ez pedig mi más is lehetne, mint felszabadító? Mert valóban az, felszabadító érzés. Ugyanakkor viszont szomorú is. Mert ezek szerint bármekkora volt is egykor a lelkesedés, a hév, a rajongás és a tűz, minden minden elmúlik végül... elmúlik valóban?

Nem tudom. De a naiv gyermeki bizonyságból kilökve, hogy "hát persze, hogy nem", kételkedővé váltam, és ez a kétség épp elég volt ahhoz, hogy porrá zúzza bizonyságom erős hitét. Mert ha minden elmúlik, lehet-e egyáltalán egy életre párt választani? Van-e "and lived happily ever after"? S szabad-e hinni benne?
J szerint a válasz igen. Választhatunk egy életre, de dolgozni kell rajta, folyamatosan alakítani és formálni önmagunkat és a másikat. Ez lenne hát a remény? Egy soha véget nem érő, erőfeszítésekkel teli munkafolyamat? Na és a filmek? A bugyuta, komolytalan, mindenki által kinevetett-lesajnált-megvetett-de-csak-végignézett Twilight a szép(?), de üres embereivel és a hatalmas "örökké" felirattal a képernyőn? Hát valóban csak a kitalált, üres emberek üldögélhetnek egy lila mezőn örök szerelmet mímelve?

Nem akarom ezt hinni, de úgy tűnik, felnőttem – vagy legalábbis kezdek –, mert nem tudok már mindenben olyan vakon hinni, ahogyan szeretnék. Na meg aztán van-e értelme, ha nem is talán igaz az egész? De talán csak máshogy kéne csinálnom: J-nek kellene hinnem, hiszen ő tudhat valamit...