hát hazaértem.és minden furcsa.a csapok.a zuhany.a konyha.a view.de még a szobám is.
Ezek voltak az első gondoltaim, miután a pityergős buszozás, egy kis koboldkodás és a szép-szomorú utolsó Liffey-parti séták után összeszedtem magam, hogy kezdetét vehesse a kalandos és meglepően eseménydús repülőzés - ez a része legalább hatásosan lekötötte a figyelmemet, különben...
Na de a lényeg, csak hazaértem. Nem mondhatnám, hogy már alig vártam, amolyan se itt, se ott hangulatban tévelyegtem az utolsó napokban, itthon azonban rögtön a túloldalt és a múltat romanticizáló hangulatba csaptam át, elfelejtve minden apró kellemetlenséget, és sirattam mindent ami volt, mert sosem lesz már újra úgy. Pont úgy legalábbis biztosan nem.
Érdekes, milyen könnyen megszerethet valamit az ember. Aztán észre sem veszi, és már otthonnak nevezi, valóban hazatérve pedig haraphat rá a nyelvére újra és újra, mikor épp kimondaná, de rádöbben, hogy már nem igaz. Arról nem is beszélve, hogy furcsa tekintetek követik, ha a nyelve olykor mégis megbotlik. Pedig vicces, hogy praktikus, gyakorlatias szempontból is jobban eligazodtam benne, mint itthon. Ott adottak voltak a dolgok, nagyobb helyen szellősebb elrendezéssel, kevesebb lehetőséggel, és könnyebb volt ellavírozni köztük. Meg persze muszáj volt, nem volt senki, aki a számba dugja a dolgokat. Így azért könnyebb önállósodni. Olyannyira megszokni a sarkokat, éleket, fiókokat és gombokat, hogy hazaérve minden furcsa legyen és barátságtalanul ismeretlen. Persze nem a felszínen, de alatta; az olyan helyeken, ahová nemigen merészkedtem annak előtte. Itthon pedig minden máshogy van, mint abban a külvárosi utcában, ahol úgy kézre álltak és baráttá váltak az itt ismeretlen dolgok. Tényleg vicces - azon az irónikusan, gonosz módon vicces -, mennyire könnyű megszokni valamit, ami az első. Vagy csak én vagyok rettenetesen rossz alkalmazkodó - ami a valószínűbb. Bár odakint egész jól működött, minden a kezemre játszott. Tényleg szinte a mágia határát súrolta. De mit is várunk egy túlzöld világ meszelt falú házától, amely mögött gyakran bukik le a szivárvány?
És érdekes, hogy bár - relatíve persze - nincs olyan messze egymástól a két hely, mégis egészen más világ a kettő. Nemcsak a táj és az emberek, de a fák és az illatok is. Furcsa, hogy ezek eddig fel sem tűntek. Az itthoni sűrű-fülledt, málna és akácillatú édes, amit ott talán sosem élhetnek át. Ahogy mi sem a sós tengeri levegőt. De ennek felismerése is annak a varázslatos világnak az érdeme, hogy igazán felnyitotta a szemem. Végre nem csak álltatom magam Leslie szavaival, de valóban értem őket, hogy "Close your eyes, but keep you mind wide open!" Valaki nemrég azt mondta - bár nem közvetlenül nekem -, hogy ha furcsa az itthon, hát nézzük egy idegen szemével és ebben tényleg van valami. Rácsodálkozni minden szépségre, mintha először látnánk és hagyni, hogy magunkkal ragadjanak.
U.i.: Azért a belvárosi látképért és a kovászos uborkáért már megérte hazajönni. Hogy a bódító meleget - amit idén, ígérem, nem fogok szidni! - már ne is említsük.
