Néhány napon belül a második nagy volumenű előadást hallom, ahol azt tanácsolják, hogy tettessünk és játsszunk, és így tényleg azok lehetünk a végén, akik lenni szeretnénk. Lassan hinnem kéne már nekik. Főleg, hogy az egyikük nem más, mint Neil Gaiman, akit bár régebben nem nagyon jegyeztem (Sosehol című könyvének a társadalom repedésein kiesett szereplői nem igazán ragadták meg néhány évvel ezelőtti tini énemet - már nagyon érik az újrapróbálkozás), az Óceán az út végén című rövidke regénye óta igen nagyra tartok. (A történet, ami hihetetlenül jókor talált meg - újabb bizonyíték, hogy nincs rossz könyv, csak rossz időzítés - azon nyomban repült is az örök kedvenceim körébe.)
Szóval Neil - akit, bármennyire inappropriate is ez, azóta közelebb érzek magamhoz, mintsemhogy másként szólítsam, mint a keresztnevén - azt mondja, hogy legyünk bölcsek, ha pedig nem vagyunk, hát tegyünk úgy, mintha valaki bölcsek lennénk (ahelyett, hogy bölcsnek tettetnénk magunkat - mert nagy ám a különbség!), és viselkelkedjünk mindig úgy, ahogy ő tenné. Talán elsőre klisészerűnek hangzik, de ha jobban belegondolunk, egész jól hasznosítható tanács válik belőle - ahogy általában a klisés megjegyzésekből mindig, ha jó időben érnek el hozzánk. Rám legalábbis amikor meghallottam, kifejezetten az újdonság erejével hatott. Bár persze a gyakorlatban korántsem olyan egyszerű a megvalósítása, hiszen kinek jut eszébe a nap minden percében a mozdulatait figyelni és mérlegelni, vajon a magunk elé példának állított bölcs máshogy cselekedne-e. Véleményem szerint azonban erre nincs is szükség, hiszen épp elég, ha időről időre emlékeztetjük magunkat, hogy kire akarunk hasonlítani és megállunk egy pillanatra, hogy felmérjük, közelítünk-e hozzá vagy távolodunk tőle. Egy ilyen időnkénti emlékeztetőnél nem is kell több, hogy hozzákezdjünk tudatos életünkhöz - hiszen senki nem várja el, hogy 0-24 órában monitorozott életet éljünk. Én legalábbis megelégszem az alkalmankénti reminderrel, mint a korábban már feljegyzett szemléletmódváltásom újabb apró adalékával.
Ez volt tehát Neil Gaiman tanácsa, amit szeretnék észben tartani. Egy fecske persze nem csinál nyarat, ha viszont többször hallunk valamit (még ha nem is teljesen ugyanazt), az már könnyen szöget üthet az ember lányának a kemény koponyájában. Az én másik szögem ez alkalommal Amy Cuddy volt a TED-ről (aki esetleg nem ismerné, keressen rá, érdemes!), aki nemes egyszerűséggel - na jó, valójában egy röpke 21 perces zseniális beszéd keretében - azt mondta, hogy "don't fake it 'til you make it or 'til you become it", vagyis ne addig tettesd, amíg sikerül, hanem amíg magad is azzá (sikeressé) nem válsz. Ahogy az előbb is, könnyű mondani, nem igaz? Mégis tény, van benne valami (főleg, ha tehetséges szónokok "manipuláló"(?) szájából halljuk).
Persze felmerül a kérdés, hogy pontosan hogyan és meddig tettessünk - illetve milyen bölcset utánozzunk -, hiszen ha eddigi rövid életem során valamit egy életre megtanultam, akkor az az, hogy sose próbáljunk mások lenni, mint akik valójában vagyunk, mert nincs annál szánalmasabb, mint mikor valaki kétségbeesetten próbálja megjátszani a sikeres, sikkes, önbizalomban dúskáló... - röviden: menő - embert, miközben még saját magáról sem tudja eldönteni, hogy kicsoda. Szóval kétélű a dolog - ahogy szinte minden -, de azt hiszem, mégis megéri (szigorúan bizonyos kereteken belül) megpróbálni, de legalábbis észben tartani ezeket a dolgokat. Azt már nem is említve, hogy Rowling tündérkeresztanyánk és egy másik nagy asszony, Oprah szintén osztja a véleményt, még ha kicsit más megfogalmazásban is. Rowling a diplomázók sikerének napján emelte ki a sikertelenség előnyeit, illetve felnőtt, valós életük küszöbén hangsúlyozta a gyermeki képzelőerő fontosságát; Oprah pedig a sajnos csak angolul allitráló hármassal fogta közre mondanivalóját: érzés, sikertelenség, és a boldogság meglelése (azaz feeling, failure and finding happiness - és már megint itt van ő, az a fránya, korlátolt, mégis varázslatos angol nyelv, ami a maga nemében lefordíthatatlan, megérthetetlen és megtanulhatatlan).
Azért jó dolgokat említenek, nem igaz?
Így vagy úgy, néha nem árt az általuk előadottakhoz hasonló videókat nézni (az örökös napi cukiság/ökörség vagy - részemről - akcentus-központú interjú helyett; ezt önmagamnak is emlékeztetőül hagyom itt!) még akkor se, ha éppen nem olyan pillanatban találnak meg, amikor mondanivalójuk igazán elevenünkbe találhat. Ha viszont néha mégis pont jókor kattintunk rájuk - elég csak egyszer -, máris jótékonyan árnyalhatják a személyiségünket. Vagy - esetemben - hatékonyan segíthetnek a szemléletmódváltásban.
Na de elég az ingyenreklámból (már kezdem úgy érezni magam, mint egy mosóporreklám, vagy Rousseau beakadt segélyhívása a Lostból), beszéljenek inkább magukért a bölcsek:
Amy Cuddy: http://www.ted.com/talks/amy_cuddy_your_body_language_shapes_who_you_are.html
Neil Gaiman: https://www.youtube.com/watch?v=plWexCID-kA
