Volt egy rosszabb periódusom – ami azt illeti, még most is tart, de múlt időben reménykeltőbb írni róla –, amolyan semmi se jó, az életem sehová se vezet, mindenki előrébb jár típusú pesszimizmus. Apróságokból indult, aztán más apróságok rakódtak rá és nem igazán tudom, mikor kezdődött, de egyszer csak meglepődve és elkeseredve tapasztaltam, hogy nyakig benne vagyok.

Azt hiszem az első rúgás BE-től érkezett, aki hamarabb mondott nemet, mielőtt én rábólinthattam volna – a második sikertelen próbálkozásom ősszel kezdődő mini életem megalapozásához. Aztán jött a végeláthatatlannak tűnő „szerelmes e-mailezgetés” Helennel a kódokról, mi minek, hova és mikor. Még most se értem teljesen, de már belefáradtam. Holnap az orruk elé tolok egy papírt, megvárom az aláírást és ennyi. A többit majd szeptemberben, mert egyszerűen elég volt. A BE által okozott galibát viszont nem oldhatom meg ilyen könnyen, ott nem legyinthetek, úgyhogy marad a Bopoolen check 0-24-ben. Ó, Josephine és Tom, az ég áldjon meg titeket, ezt nem tudom elégszer ismételni!

Újabb és magam számára is különösen fájdalmas rúgás volt, amolyan utolsó csepp a pohárban a csütörtöki, felszínen tartó koncert esetleges lefújása, ami bár jó véget ért – meglepő bátor, igaz sikertelen, de sokat jelentő fordulattal –, mégis betett a hangulatomnak. Épp emiatt kellett a pénteki ismétlés, ami legalább igazán jó feltöltődés volt, bár fájt picit kifizetni annyi pénzt a Freedomért, de az az ugrálás már nagyon kellett.

Azt hiszem, a csütörtöki „nagy találkozás” volt mégis „minden baj okozója”. Nem tehetett róla a tíz – pontosabban tizenegy – éve nem látott jóbarát, de az ő hibája. A vele való beszélgetés döbbentett rá önmagam sikertelenségére, pedig tudom, hogy nem ezt akarta. Róla tényleg elhiszem, hogy nem akart a lelkembe tiporni, mégis megtette. Érdekes, hogy az okozott fájdalmat, akitől nem vártam, és akihez éppen ezért csupaszon mentem, aki ellen viszont felvérteztem magam és vastag páncélt húztam, nagyon boldoggá tett szombaton. Azért szeretem én nagyon a mi kis csipet-csapatunkat még ha öregszünk, „melegszünk” is – vagy talán pont azért. Végre egy sallangmentes kertiparti; de ez egy másik történet vagy jegyzés lesz.

Néhány napja írtam egy cikket a disztópiákról. Többek között azon töprengtem benne, hogy miért olyan népszerűek manapság, miért szeretjük úgy őket. Akkor azt írtam, hogy talán a világvége díszletek hátborzongató szépsége vagy az eltunyult kanapé életünk érdekes kivetítése miatt, esetleg mert legnagyobb félelmeinkre adnak alternatív megoldásokat és kiutakat.

Találgattam, ahogy valószínűleg most is találgatok, de most pesszimista napok saját tapasztalata alapján. Ezekben a napokban ironikus módon a Walking Dead tartott a felszínen – azt mondani, hogy életben túl költői és hamis volna. De hogy azzal töltöttem a szabad óráimat, epizódról epizódra néztem az évadokat, nem túlzás. Az elején taszított az egész – ahogy megjegyzem a Trónok harca is taszított az elején –, undorítónak találtam, és bár még mindig az, valahogy már kevésbé zavar. Hogy érzéketlenné váltam vagy csak megtaláltam a mögöttes sztorit, nem tudom, szeretném az utóbbit hinni, de félek, hogy az előbbi is benne van.

Így vagy úgy, de azt hiszem, azért szeretik az emberek a disztópiákat… nem, én azért szeretem a disztópiákat – főleg ha kicsit depis vagyok –, mert lecsupaszítják a dolgokat. Nincsenek felesleges részletek, csak az egyszerű tények: kill or get killed (vagy: you're either the butcher or butchered, ha kegyetlenebb akarok lenni). Azonkívül pont a realista voltukban válnak az ilyesmik a legvalótlanabbakká* és így a legtávolabb a tényleges valóságtól, ezért pedig képesek a legjobb gyógyírt adni a mindennapi semmiségekre, amiken 0-24-ben pattogunk. Mert már ott tartok, hogy szívesebben álmodom zombikról, mint a bopoolenről (meg a vérvételről...).

Persze nemcsak ezekért szeretem a disztópiákat, hanem mert elgondolkodtatnak, durván és rémisztően mélyre ásnak az emberi elmékben, a pszichológiai mélységeket pedig imádom. De azért az is számít, hogy pillanatnyilag egy zombikkal teli börtön könnyebben vehető akadálynak tűnik, mint az a bizonyos szálláskeresés vagy a legjobb barátnővel való patthelyzet megoldása. A zombikra van recept: penge vagy golyó a fejbe; a valóság sokkal nehezebb.

* Bár az igazság az, hogy a Walking Dead épp szürrealitásával mutat igazán meghökkentő görbe tükröt a pillanatnyi Magyarországnak/Európának/világnak. A kérdés csak az: most akkor kik is azok a „kóborlók”?