Olyan barátok vagyunk, akik időről időre visszatalálnak egymáshoz. Olyanok, akiknek kell a tér, olyanok, akik nem mindenben értenek egyet – többnyire nem –, sőt van, ami miatt – ha nem is ítélik el egymást, de – kifejezetten furcsának tartják a másikat. Olyanok, akik sokat civakodnak, akiket néha kifejezetten idegesít és dühít a másik és egészen biztosan kikaparnák egymás szemét, ha huzamosabb ideig együtt kéne lenniük. Nem vagyunk egymás legjobb barátai, valószínűleg soha nem is voltunk, és majdnem biztos, hogy nem is leszünk, de időnként – mondhatni szökő évente és ha a csillagok állása is megfelelő – mégis jól összeillünk. Ilyenkor éjszakákat beszélgetünk át. Megértjük egymást, hiszen ugyanolyanok vagyunk. Örülünk a felfedezésnek, feltöltekezünk belőle, majd újra elválunk, és mindenki megy a dolgára. Furcsa, végletes barátság ez, olyan, ahol erős utálat és erős szeretet váltja egymást ciklikusan. Van, hogy hálásak vagyunk a másik barátságáért, máskor meg egy kanál vízben meg tudnánk fojtani egymást. Furcsa barátság ez, de azért valahol mégiscsak barátság. A szép pillanatokért pedig megéri.