Shit happens. Avagy: „amikor a trágya már a plafonig ér…” – és most nem emlékszem, hogy ezt hol olvastam, de valami azt súgja, hogy egy Stephen King sor volt. Mindegy. A lényeg, hogy találó.

Szóval ma a plafonig ért. De a betört ablakig mindenképpen. A biztonságérzet elvesztése ócska egy érzés volt, de olyasmi, amit nehezen ért meg az ember, amíg meg nem tapasztalja. Leírni felesleges, átélni pedig egyszerűen csak borzasztó – még ha csak felszínesen érintett is benne az ember. Ehhez képest az csak aprócska színezet, hogy a szombat este szét tervei a belépő borsos árával mente füstbe. Egy lehetőséget is vesztettem, egy esélyt, egy szép reményt azon az estén. Apróság, mégis rosszul esett. Kicsit fájt, de kibírtam. De az, hogy az utolsó kapaszkodót is kihúzzák a talpam alól, az már tényleg borította a poharat. Hogy a nehezen meghozott döntés, egy varázslatos utazás álmait is kipukkassza egy ordító „sold out” felirat, az több volt a soknál. Talán a legjobb barát veszik el ezzel, ha örökre nem is, de egy ideig biztosan…

Úgyhogy vettem egy zoknit. Meg egy tároló dobozt. És húst. Aztán bátor voltam, vagy inkább elkeseredett, nem tudom, de nem vált be. Az edzőtermet választotta helyettem. Igaz, én meg az iskolát, de ott legalább okos lehettem kicsit – éljen a vadas, ja nem, a hangtan. Hazaérve aztán megmentettek. Ketten. A legjobb barát a jegyekkel és az új barátok a társasággal – meg soha meg nem sülő muffinnal. Mert az kellett – különben lehet, hogy a sarki szobában végzem. Bár talán az is egy szép végkifejlet lehetett volna. Már nem tudjuk meg. Helyette viszont őrültek lettünk. Egy estére mind Őrült kalaposokká váltunk. Mert az is kellett és mert az hozott vissza mindannyiunkat a felszínre. Na jó, az meg a jegyek. És talán kicsit a vizes muffin meg a joke tea.

U.i.: Érdekes, hogy pont egy hónapja éreztem utoljára ilyen rosszul magam – nem így, de hasonlóan. Remélem, ez nem valami havi egyszer visszatérő dolog lesz errefelé, mert kétszer épp elég volt belőle.