…avagy: Ég veled, Harry Potterem!

 A baj csak az, hogy én nem tudok búcsúzkodni. Egyszerűen genetikailag képtelen vagyok rá – biztosan félreprogramoztak, amikor születtem, mert jobb ötletem nincs rá. A szavakat bár ki tudom mondani, szoktam is, de közben sosem érzek semmit. Nem érzem, hogy az elválás végleges – vagy akár átmeneti – lenne. Kimondom a „Viszlát!”-ot, majd elsétálok, de közben tudom, csak álltatom magam. Nem tudok búcsút venni bizonyos dolgoktól – vagy talán semmitől se, hiszen a régi ruháim és mütyürjeim kidobálása sem sikerült soha igazán. Mind ott csücsülnek, ahová öt vagy tíz éve letettem őket. Valaki egyszer azt mondta, hogy borzasztó öregasszony lesz belőlem, aki mindent – mindent! – összegyűjt majd és egyszer csak belefullad a sok holmiba. Na jó, a második részt csak én teszem hozzá, de kétségtelenül van benne valami, hiszen én is tudom, hogy idétlen módon ragaszkodom a dolgaimhoz.

Van egy fiókom tele régi iskolai levelezésekkel, fényképekkel, csoki papírokkal és a legkülönfélébb színű és méretű egyéb cetlivel, csak mert őriz valamit abból az időből. Aztán ott van egy másik, amiben két mesés tábor relikviáit őrzöm rágós dobozoktól és nyugigumiktól (ne gondoljatok semmi rosszra!) aláírt pólókig és DVD-kig. Van még egy leveles fiókom, és két másik doboz két hihetetlen utazásról. Nem mintha bármelyiket elfelejteném, de mégis. Szinte sosem nyitom ki és nézegetem végig őket, egyszerűen csak szükségem van a tudatra, hogy ott vannak, ha kellenének. Ha elfogna a tudat, hogy lássam őket. Persze sosem fog el, mert felnyitni őket – főleg az újabbakat, amelyekről még túl friss az élmény – felér egy arculcsapással. Hiszen ki akar szürke esős napokon sírva azon merengeni, hogy milyen jó is volt ekkor és ekkor? Én legalábbis a végén mindig az orrfújásnál kötök ki. Abszurd módon azonban egyszerre kellenek, és nem akarom látni őket. Egyszerre imádok és utálok nosztalgiázni. Na ugye, mondtam én, hogy defektesre kreáltak!

Így jártam ma is. Harry Potter-nap volt, vagyis tradicionális keretek között megnéztem AZ utolsó részt egy régi jó barátnőmmel. Ő nem kicsit be volt sózva – ezt öt percenkét a tudtomra is volt szíves adni „Nagyon be vagyok sózva!” felkiáltásokkal –, én meg csak sétáltam mellette a mozi felé menet, majd beálltam a sorba, aztán a másik sorba, majd a harmadikba és a negyedikbe (aki kíváncsi: a jegyért, a kóláért és popcornért – majd újra kóláért, ugyanis kiborítottuk –, a vécébe, és végül a vetítőterembe), miközben nem tudtam eldönteni, mit érzek. Úgy egy hónapja én is bezsongtam a már a puszta gondolattól is, hogy alig harminc nap és kijön végre a film, de most, ahogy felsétáltunk a székeinkhez – közép-közép, mert mint megtudtam 3D-s filmnél ez a menő hely, nem a hátul-közép – valahogy nem éreztem magam olyan izgatottnak, mint ami elvárt lett volna. Inkább szomorú voltam. Szomorú, mert nem bírom a végeket (ami lényegében egy a búcsúzkodással).

S ezt éreztem végig a film alatt is. Szomorú voltam, mégsem sírtam. Azt hittem, fogok – még zsepit is készítettem (bár úgy tűnik, ha direkt az alkalomra szerzek papír zsebkendőt, akkor mindig szükségtelen… bezzeg mikor meg nincs nálam) – de épp csak csillogott a szemem néhány résznél. Pedig akartam sírni, tényleg akartam! A film, a történet, a szereplők, az emlékeim, az élményeim, minden megérdemelte volna. Mégsem sikerült… Furcsa, pedig máskor már a trailertől is kiráz a hideg a lelkesedéstől, és az ismerős zenétől könny szökik a szemembe.

Pedig nem arról van szó, hogy már ne szeretném. Sőt! Minden alkalommal, mikor megnézem az egyik filmet – pedig szilárd véleményem van róla, hogy sosem érhetnek a könyvek nyomába, különösképpen az az idétlen harmadik rész – eszembe jut, hogy na igen, ez még mindig ugyanolyan jó! Nem akarok őrült rajongónak tűnni, mert sosem tartoztam azok közé az álfanatikusok közé, akiknek minden füzetük és tolluk HP-s volt és roxforti házat akartak választani maguknak miközben azt se tudták, hogy is szól a Teszleg süveg régi és új dala. Mindig is utáltam az effajta nagy felhajtást a téma körül, hiszen mindez csak a filmekkel kezdődött, nem pedig magával a történettel.

Mikor alsós koromban először hallottam róla, még alig volt több mint egy átlagos meseregény, amit a világ legjobb könyvtárosa prezentált nekünk – azóta se találkoztam soha olyan kedves és gyönyörű könyvtárossal, mint a mi régi iskolánké volt. Hogy pontosan mit mondott, vagy, hogy is kerültünk az olvasókörbe, már nem emlékszem. De azt tudom, hogy eleinte ő olvasott fel nekünk a Bölcsek kövéből. Vicces volt, ahogy azt találgattuk, vajon hogy ejtik a Dursley-t, a Dudley-t vagy akár a cikeszt (eleinte ugyanis „csikesz”-nek olvastuk). Minden alkalommal egy fejezetet olvastunk, később már körbeadva a könyvet. Nem tudom, meddig jutottunk, mert az olvasókör eredeti tevékenységi köre egyik napról a másikra szakadt meg, mikor a téli szünet után mindannyian egy-egy saját kötettel a kezünkben érkeztünk a könyvtárba – természetesen mind ezt kértük karácsonyra. Onnantól kezdve pedig, hogy bárhol bármikor olvashattuk, már nem volt szükség rá, hogy délutánonként kötött időben is ezt tegyük – vagy ha mégis, hát felfeküdtünk egy-egy asztalra és önállóan, a saját tempónkban olvastunk. Ha pedig nem, hát szaladgáltunk és ugráltunk – szintén az asztalok tetején. (Mondtam én, hogy a miénk volt a legfantasztikusabb könyvtáros a világon!)

Hát így találkoztam én Harry Potterrel. Nem voltak színes poszterek, mű csoki béka és egy gyenge kísérletek Bagoly Berti Féle Minden Ízű Drazséra, sem számítógépes játék vagy varázsló-őrület. Csend volt és nyugalom, én pedig sorra faltam a már megjelent könyveket, s napról napra jobban szerettem az én kis varázslóimat. Pont annyi idősek voltak, mint én és velem együtt nőttek fel. Ahogy a könyvek is. Úgy lettek mindig egyre vastagabbak, ahogy nőtt az igényem az olvasásra. A negyedik kötettől már egész hasznos önvédelmi eszköznek is beillettek volna, de én így is mindenhová magammal cipeltem őket. Még vendégségbe és családi ünnepségekre is – micsoda anti-szociális gyerek lehettem a rokonok szemében! Pedig ha tudták volna, hogy egy cseppet sem vagyok egyedül.

Évről évre alig vártam az új részt és olyan gyorsan faltam fel őket, mint egyetlen másik könyvet se – bár azt határozottan cáfolnám, hogy velem Rowling mesevilága szerettette meg az olvasást, én már azelőtt is rajongtam a könyvekért. Tizenhét lettem, mire az utolsó kötetet is a kezembe vehettem, de egyetlen pillanatig sem éreztem úgy, hogy kinőttem volna belőle. Újra és újra elolvastam az előző részeket, hogy mindenre emlékezzek, mire a befejező részt kézhez kaphatom. Mikor pedig annak is vége lett… nos, őszintén szólva már nem emlékszem, de biztos vagyok benne, hogy rosszul viseltem. A mai napig, ha véget ér egy jó könyv, napokig nem tudok mit kezdeni magammal. Ez pedig nem csak egy könyv volt.

Talán nyálasan és túlzón hangzik, pedig így van, még ha sokan – akik soha egy oldal erejéig se vették a fáradtságot, hogy beleolvassanak – lenézően is vélekednek azokról, akik ilyeneket állítanak. Valóban nem csak egy könyv. Hét könyv. Na, de viccet félretéve valóban így gondolom. Túl sok mindent adott nekem ahhoz, hogy számítson. Igazán számítson, és tényleg fájjon a tőle való búcsú.

Először is ott volt az olvasókör Kriszti „néni” oltalmazó szárnyai alatt, az ottani felolvasások, majd később a futkározások – tudom, csúnya dolog ilyet tenni egy könyvtárban, de ott és akkor lehetett, hiszen csak magunk voltunk – és a fogócskák – mindig egy „Zombi” nevű fiú volt a fogó, akit az örökké a fejére húzott kapucnija miatt hívtunk így, bár akár dementor is lehetett volna a gúnyneve – nos, nem voltunk elég találékonyak. Felsőben egy legjobb barátnőt is köszönhettem neki, akivel – és csak vele! – minden filmet együtt néztünk meg. Akármi történt, akármilyen ritkán találkoztunk is később, a Harry Pottert csakis együtt néztük meg, s ez az eltávolodásunk után még hosszú évekig összetartott bennünket. De még többet köszönhetek Rowling keresztanyánknak! Draco alakja által a fanfiction-ök világát és több tucat alternatív szöszifiút, akinek az alakja úgy összeforrt bennem a tényleges Malfoy-gyerekkel, hogy azt hiszem, akármilyen gyáva és gyenge is, nekem örökké Hermione titkos imádója és hőse lesz – még ha pontosan tudom is, hogy Hermionét az én drága, drága Ronomnak szánták.

Azt mondtam, nem tudom, mit éreztem, mikor a Halál ereklyéinek utolsó sorát is elolvastam. Tévedtem. Most már emlékszem. Dühös voltam, dühös és csalódott. Elképzelni sem tudtam, miért ölte meg JKR Fred-et, s ami még rosszabb, miért ilyen gyorsan és kegyetlenül. Még hogy nem lehet szavakkal és tintával ölni?! Dobby-t – s még Hedviget is – egy egész álló fejezeten keresztül siratja, majd Frednek alig jut néhány bekezdés? Hol itt az igazság?! Így jutottam vissza a fanfic-ekhez, immáron az én drága vöröskémmel foglalkozókhoz. Addigra már minden valamirevaló D/H-t olvastam (Alant pedig azóta is mint a legjobb alternatív karaktert tartom számon), s nem is igazán vágytam már többre. Viszont szükségem volt egy – jó néhány – igazi búcsúra Fred számára, hiszen megérdemelte.

Mire észbe kaptam, már én is megírtam a magam változatát, s ezzel azt hiszem, valami egészen újat, valami hosszan tartót indítottam el. Kellett egy név, egy jelszó és egy béta – egy fantasztikus, hihetetlen, csodálatos, lenyűgöző ember, akinek az azóta tartó barátságáért nem lehetek elég hálás! –, onnantól pedig már nem volt megállás. S ez az, amiért talán a leginkább hálát adhatok: Harry Potter az olvasás szeretete helyett az írás imádatát hozta el nekem. Azelőtt soha egyetlen percre sem fordult meg a fejemben, hogy írjak. Persze fantáziálgatni, azt hiszem, egész kicsi koromtól kezdve fantáziálgattam, és abszurd módon élveztem írni a kötelező irodalomfogalmazásokat – bár felolvasni sosem tudtam, az mindig a padtársamra maradt –, de ennyi. Sose gondoltam, hogy több lehetne.

Most, három évvel később viszont már elképzelni se tudnám az életem írás nélkül. A fanfic-es időszakom kalandos útját járta az elmúlt két évben, s a HP-ek után Eragonos, majd – természetesen – Twilightos fic is becsúszott, amely befejezetlen voltával azóta is hangosan kiáltja égnek a tényt, hogy kinőttem abból a korszakból. Maybe once again… or not. De nem is fontos, hiszen a lényeg úgyis csak az, amiket kaptam, s mindezt ettől a mesétől kaptam. Felejthetetlen gyerekkori emlékeket, örök mozis társat, barátnőket, egy fantasztikus hobbit és egy megismételhetetlen történetet. Mert Harry Potter élete valóban az, megismételhetetlen és felejthetetlen! Ő maga pedig talán a legönzetlenebb barát, mert egyetlen másik barátom sem adott annyi mindent a semmiért cserébe. Hiszen én sehogy sem viszonoztam mindazt, amit Harry-től, Rontól és Hermione-től kaptam az elmúlt tíz évben. Azt hiszem, akármilyen öreg leszek is, mindig így fogok gondolni rájuk. S mondhat bárki bármit, ez nem csak egy könyv! Sosem volt és soha nem is lesz. Számomra nem.

Talán kicsit hosszan és nyakatekerten, de csak elmondtam, miért is olyan fontos nekem ez a történet, és miért akartam annyira sírni, miközben búcsúzom tőle. A hetedik rész második részének – hű, de furcsán hangzik, pedig így van; ég áldja a kreatív filmkészítőket… – filmváltozatával ugyanis vége van. Tényleg vége. Ez pedig valahol nagyon szomorú, főleg egy olyasvalakinek, aki nem bírja a végeket és nem tud búcsúzkodni. Mégsem tudtam sírni. Ott a moziban nem, bár kipréseltem magamból egy-két könnycseppet, de azok tényleg csak kipréselt könnyek voltak, nem igazi búcsúzások.

Hazaérve azonban olyan erővel tört rám a hiányolt hiányérzet, hogy képtelen voltam elengedni a mozi utolsó darabkáját – a magammal hozott 3D-s szemüveget. Nincs több egyre sötétedő Warner bros-felirat, nincs több főcímdal, ahogy nincs több Roxfort és 9 és ¾. vágány sem. A barátnőm azt mondta, hogy olyan, mintha meghalnának, mire én reflexből azt feleltem, hogy dehogyis, hiszen pontosan tudjuk, mennyi idősek ma. Kereken harmincévesek egy szekérnyi kétnevű gyerekkel és még kiterjedtebb és kuszább családi kapcsolatokkal, mint ahogy azt az aranyvérű családoknál valaha is megszokhattuk. Most viszont mégis úgy érzem, neki volt igaza, s mikor a film utolsó kockája is lepergett, valóban meghaltak. Meghaltak újnak lenni előttünk, hiszen a kalandjaiknak vége. Akármikor újra elővehetjük a regényeket és a filmeket, de soha többé nem találunk majd bennük semmi újat…

Ez pedig akárhogy nézzük is, szomorú.

Ezért hát ég veletek, kedvenc varázslóim, köszönöm, hogy veletek nőhettem fel! Ígérem, hogy soha egyetlen másik karakter sem léphet a helyetekbe, mert hát lássuk be, a ma divatos új generációs vámpírok túl hidegek és sápadtak, hogy a nyomotokba érhessenek. Ahogy apukám mondta egyszer: ők bizony tényleg csak csókolóznak. Ti viszont, ti a gyerekkorom voltatok! Harry, mert hát ki más, mint a kis túlélő; Ron, a drága, drága Ron; Hermione, akihez (talán nem is alaptalanul) annyiszor hasonlítottak; a senkivel sem törődő, mindig őszinte és nyílt Luna, aki a legnagyobb forma; Neville, az én hősöm; Ginny, mert én is annyi bátyot és annyi magabiztosságot kérek karácsonyra; Fred és George, pusztán azért, mert ők Fred és George, nekem mindig ketten lesztek; és Draco, mert tudom, hogy te is bátor vagy, még ha ezt JKR nem is vette észre (hisz Winter óta tudjuk, hogy így van!).

Rowling tündérkeresztanyánk előtt pedig – a Fred-es botlás ellenére is – egy utolsó nagy-nagy meghajlás, vastaps és tisztelgés, mert hát nem mindennapi tettet hajtott végre. Csak ennyit mondhatok, hisz másom nincs: Köszönöm!

Aki pedig ezek után is „csak egy gyerekmese”-ként lenézően jegyzi a regényeit, hát tessék, lehet jobbat írni!

Piton szavaival zárva pedig: "After all this time? - Always."