Olyan lány vagyok, aki sose rajongott különösebben a fociért; olyan lány, akinek a családjában sem volt soha nagy divat vagy kötelező napi program a minden más fölé helyezett, hangoskodó meccsnézés; olyan, aki ellen soha senki nem akart játszani a tornaórai focizáskor, mert több bokát talált el, mint labdát; és aki hamarabb rúgott gól a saját csapata kapujába, mint az ellenfélébe.

Hát akkor - jogos a kérdés -, miért is születik egy bejegyzés a személyes blogomban (ott ahová az emlékeimet és az élményeimet gyűjtöm) a fociról? Főképp, mert ahogy a fáma tartja, a lányok amúgy se értenek ehhez a férfiak által szentként tisztelt játékhoz.

Nos, a soviniszta szóbeszédet nem célom megcáfolni, szégyenkezés nélkül szívesen beismerem bárkinek bármikor, nem én vagyok a legnagyobb futball szakértő. Nem értem a pontszámítást, nem ismerem a híres cseleket és taktikákat (kivétel a győztes tiki-taka), nem vagyok képben a klubbokkal, sem a régi nagyokkal kapcsolatban, még a stadionok neve is gondot okozna (talán ha kettőt fel tudnék sorolni).

Mégis itt ülök és minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy összeszedjem mindazt, amit a fociról gondolok, s maradandó emléket állítsak a tegnap estének, mert évek múltán is szeretnék emlékezni rá.

Én és a foci 2006-ban kerültünk először igazán kapcsolatba egymással, a 2006-os VB-n. Tini voltam, 15 éves, nyilvánvaló, hogy kiszúrtam magamnak valakit a tömegből és azt hiszem, ezzel kezdődött minden. Bár ők hamar kiestek, így a döntő majdhogynem tárgytalanná vált számomra, az az este mégis felejthetetlenné vált. Egy szűkös hotelszobában néztünk a végül vesztes csapat hazájában stílusosan egy franciaágyra összezsúfolódva és bár én a magam részéről kevésbé követtem az eseményeket, mint... hát őszintén szólva, már nem is tudom, mit is csináltam, a lényeg, hogy jó érzés volt együtt örülni. Ez már a legvége volt, eltelt az este, mire ez igazán tudatosult bennem, így két évet várhattam a következő alkalomra. Mikor az eljött, már az elejétől lelkesen szurkoltam a kedvenc csapatnak, s hogy igazi szurkolás volt, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy laikus lévén fogalmam sem volt az esélyekről, én csak szerettem volna, ha nyernek, de nem bízhattam benne igazán. Ezért volt akkora élmény újra és újra nyerni látni őket a Balaton-parti büfében, majd a hosszabbítás előtt hazaszaladva a kanapén egymás kezét szorongatva izgulni a tizenegyeseknél, s végül a döntőben. A döntőben, ami újra külföldön ért, ezúttal tehenekkel és hegyekkel körülvéve egy aprócska osztrák faluban. Azt hiszem, azt a napot sosem felejtem el, részben a hely miatt, részben az élmények miatt, részben a meccs miatt. Nem mondom, hogy egyedül ez tette felejthetetlenné, de kellett hozzá, s ettől a naptól fogva számomra a foci (bár szigorúan csak a nemzeti válogatottakat felvonultató igazi foci, tehát nem az évente játékosokat cserélgető klubcsapatok, ahol rendszerint a leggazdagabb "műgyűjtő" nyer) eggyé vált a lelkesedéssel, az összefogással (hiszen nekünk is össze kellett fognunk, hogy tv-t kerítsünk és időben végezzünk a mosogatással) és a hangos győzelmi énekléssel. Újabb két év telt el, 2010 újabb VB-t hozott, és újabb győzelmet, miközben az a drága jó "Waving Flag" dübörgött a háttérben. S idén megint, ezúttal nagy kivetítőn és tömegben, mert érezni akartam, milyen az.

Hát ez az én foci történelmem, ez az én indokom, amiért nézem ezt a bűvös játékot. A játékot, amit a világon a legtöbben szeretnek; a játékot, amit talán nincs ember a földön, aki ne ismerne; a játékot, amit minden gyerek először játszik a labdával, a játékot, ami valami egészen különös módon képes lelkesíteni minket (még ha nem is értünk hozzá). Ebben rejlik a bűvereje, legalábbis számomra. Azt a híres (kisujjeltörős) gólörömöt nézni vagy a tegnapi győzelmi mámort. Ha valaki semmi mást nem ért az egészből, csak ezt, már tudja a lényeget. Együtt örülni valaminek, amiért küzdöttek, valamiért, ami talán csak egy kupa, egy tucatnyi érem és egy cím, de mégis felbecsülhetetlenné magasztalódik az örömük láttán. Részt venni ebben, még ha csak nézőként is, pirosba öltözni, torkunk szakadtából kiabálni és kézfájásig tapsolni, hogy kimutassuk, mit érzünk, vég nélkül mosolyogni és ugrálni, ez tényleg többet ad, mint elsőre hinnénk.

Én pedig a magam részéről nagyon szeretek lelkesedni, szeretem beleélni magam dolgokba, szeretek a részese lenni valaminek, és imádom a csapatszellemet, az édes mindegy, hogy miről van szó, lehet akár foci is, ha képes lázba hozni. S hogy képes, azt a bejegyzés bizonyítja.
A tegnapi este óta pedig azt hiszem, a kedvencem új oldaláról mutatkozott meg, így válva példaképpé számomra, olyan valakivé, aki azt csinálja, amit szeret és amiben a legjobb, anélkül, hogy bármi kirívót vagy botrányosat mesterkedne mellé és aki ha véletlenül mégsem ezt csinálja, hát akkor sem sikertelen, hiszen csukott ajtaja mögött gyönyörű szerető család várja. *Respecting and wishing the best to Master T!*

Van tehát egy bűvös játék, amit focinak neveznek, és ami lelkesedést, összefogást és összetartozást varázsol oda, ahol azelőtt közömbösség volt. Ebben áll az igazi ereje.

Persze a szurkolás csak ellenségeskedés nélkül ér, mert mi lányok nem bántjuk a másik csapatot, még ha vesztenek is a kedvenceink! Legalábbis bennem nincs "semmi küszködés, ha egy másik ér előbb oda"!