Furcsa volt. Talán a legfurcsább mind közül. De azt hiszem, ezt szerettem a legjobban.

Persze a többi nem is igazán volt szerethető. Azokra más szavak illenek: sokkoló, durva, földbedöngölő, erős, kegyetlen és még ki tudja, mennyi minden. Ez viszont tényleg szerethető volt. A maga egyszerűségében és tisztaságában. Nem akart kitéríteni a hitünkből, nem akart megbotránkoztatni és félelmet, aggodalmat kelteni, egyszerűen csak gyönyörűségesen szép és igaz volt.
Furcsa volt, de nem rossz értelemben. Nem úgy, mint mikor ferdén nézünk egy olyan emberre, aki nem olyan, mint amilyenhez szokva vagyunk. Bár más volt, mint mi, mégis kedvesen, szerethetően furcsa. Mégsem használok más, kevésbé félreérthető szót, hogy jellemezzem, s ennek az egyetlen oka, hogy mindennek ellenére mégis furcsa volt. Nem a film, a főszereplő. Különc. Olyan különc, akit bár csodálunk, mégsem szívesen futnánk össze vele éjszaka egy sötét sikátorban (bár ezerszer inkább 1900-zal, mint Anthony Burgess kicsi Alexével). Én legalábbis nem szívesen; de nem azért, mert ijesztő lenne (kicsi Alex ijesztő, 1900 nem!), hanem amiért az idős villamossofőr kedves mosolyát is félreérti a városi gyerek, vagyis mert mindenol a rosszat feltételezzük - még ott is, ahol még az árnyéka sem libben fel.
Mégsem tudok mást mondani: szerettem ezt a filmet. Máshogy szerettem, mint a többit, amit együtt néztünk. Azok a földhöz vágtak és a végletekig megrendítettek, ez pedig megindított. Szép volt, tényleg szép, és nagyon tanulságos. Elgondolkodtató.
Főleg két dologgal kapcsolatban.
Az egyik a tehetség és a igazi művész kérdése. Azé a művészé, aki magáért a művészetért alkot, nem a pénzért, nem a hírnévért (hiszen azt se tudja, mik azok). Azé a művészé, aki, ha hasonló művészetet lát, meghatottan sírva fakad és meghajol a másik nagysága előtt ahelyett, hogy mindenáron fölé akarna kerekedni, hogy megszégyenítse. Azé, akinek nem célja az elsőnek lenni, aki nem címekért játszik. Azé, aki azt mondja, hogy az ő zenéje nélküle nem megy sehová. És azé, aki bár nem akar versenyezni, ha úgy érzi, az ellenfél megérdemli - mert megszentségtelenítette a zene eszményét azzal, hogy versenyt csinált belőle -, kíméletlenül a földbe döngöli önnön nagyságával.
Nemcsak a zenéje utánozhatatlan azonban a furcsa nevű 1900-nak, de a világlátása, a gondolkodásmódja is. És nem csak arról van szó, hogy a mama egy versenyló, a szárazföld tele van cápákkal és az árvaház egy olyan börtön, ahová a gyermektelen felnőtteket zárják. Sokkal inkább arról, amiket mond: "Ha tél van, alig várjátok a nyarat, ha nyár van, már előre féltek a téltől. Ezért folyamatosan utaztok, folyton kerestek valamit, egy távoli helyet, ahol mindig nyár van. Én nem cserélnék veletek." - Ugye milyen más, mint mi? Egy ember, aki nem vágyódik el, valaki, aki nem a múltat vágyja, de nem is a jövőt lesi, hanem a jelenben, a mostban tud élni. Irigylésre méltó. Szerintem legalábbis.
Ez azonban még csak egészen kis része a dolgoknak. Hiszen egyszer még ő is le akar szállni. De nem azért, amiért hinnénk, hogy megteszi. Nem azért, hogy lássa a szárazföldet. Nem kíváncsi rá, nem érdekli. Ő az óceánt akarja látni, azt, amit egész életében látott, egy másik perspektívából. De főleg hallani akarja a hangját. Talán, hogy neki is életcélt adjon - bár valószínűleg nem szorul rá, hiszen ő nem olyan, mint mi többiek. Ő nem keresi a jövőt, nem kíváncsi az ismeretlenre, így a mijeinkkéhez hasonló életcélra sincs szüksége.
Tehát nem száll le. S csak nem száll le akkor sem, mikor talán le kéne. Nem akar, nem képes (?) váltani. Bátorság? Butaság? Nem tudom eldönteni. Egyszerre csodálom és sajnálom. Csodálom a kitartását és az eltökéltségét, hogy nem vált a körülmények áldozatává és nem adta fel önmagát, hogy aztán tucatemberré váljon, és feloldódjon a szárazföld végtelenjében, ott ahol sem személyazonossága, sem keresnivalója nincsen. Ugyanakkor sajnálom, amiért ilyen ridegen ragaszkodik az elveihez és nem képes váltani. Nem képes újrakezdeni, tiszta lapot nyitni. Én - ahogy azt tanácsként, szinte parancsként kaptuk - biztosan leszállnék a hajóról (nem bátorságból; pont, hogy félelemből). De talán mégis van valami igazság abban, amit 1900 mond:

„Az a város.... egyszerűen nem volt vége. Hol van a vége, megmutatod nekem a végét? A kikötőhídon még minden stimmelt, én is jó voltam, a kabátomban elegáns voltam, és éppen leszálltam, ahogy kell. Nem az volt a baj, nem a látvány riasztott vissza Max, hanem amit nem láttam... Megérted? Amit nem láttam... annak a nagy elnyúlt városnak mindene volt, csak vége nem... Nem volt vége, hiába néztem, nem láttam, hol a város vége... A világ vége... Ott a zongora, hmm? Elkezdődik, véget ér... nyolcvannyolc billentyűje van, mindenhol és mindenkinek... nem lehet végtelen, te vagy végtelen... és a zene, amit a zongorán játszol, az végtelen. Nekem így jó, így tudok élni. Ha kiviszel a partra, akkor egy olyan zongorához ültetsz, aminek millió és millió billentyűje van. Végtelen, ez az igazság Max, végtelen. Nincsenek határai... végtelen számú billentyűn pedig soha nem leszek képes zongorázni... Ez nem az én hangszerem. Isten zongorája... Egek, hát láttad, láttad az utcákat?! Csak az utcákból több ezer van! Hogy lehet odalent élni? Hogy választhatsz egyet? Egy nőt? Egy házat? Egy, egydarab földet, ami a tiéd, egy tájat, amit szeretsz. Egy halálnemet? Rád nehezedik a világ, és még azt se tudod, hol lehet a vége? Hát soha nem féltél, hogy összeroppant ez a határtalanság? Szörnyű így élni.... Ezen a hajón születtem... Túlmegy rajtam a világ, de egy úton csak kétezren... Láttam, ahogy itt éltek. Itt éltek az emberek a hajóorr és a tat között... Boldogan játszhattam egy zongorán, ami nem volt végtelen. Ez volt az én életem. Hahhh, a föld, a szárazföld túl nagy hajó. A föld túl szép asszony. Túl hosszú utazás, túl erős parfüm. Egy darab, amit nem tudok eljátszani. Nem szállok le a hajóról, legalább végem lesz valahogy. Úgysem hiányzom senkinek. Kivéve téged, Max... Te tudod egyedül, hogy itt vagyok, mások el sem hiszik. Ideje megszoknod. Bocsáss meg barátom, de én nem szállok le..."

Mindenesetre köszönöm az élményt, mert tényleg az volt - valóban az. Felkavaró, gyönyörű élmény.