Azt mondják, szükségünk van a bukásra. Egyrészt, hogy ellensúlyozzák a sikereinket, és ezáltal emberivé tegyenek minket, másrészt pedig hogy tanuljunk belőlük. „Miért zuhanunk a mélybe?” – visszhangzik a csöndben a kérdés és válasz helyett egy kinyújtott kéz bukkan fel a verem szájánál. Ami pedig Batmannek jó volt…

Azt mondják, szükségünk van bukásra, de azt nem mondják, hány bukás kell. Egy, egy tucat, egy millió? Erre valószínűleg nincs válasz, mert ez mindenkinek egyéni. Ha belegondolok, én négyszer buktam nagyot életemben – és valószínűleg legalább négyszer annyi kisebbet, de arra már nem emlékszem, úgyhogy marad a négy, mint bűvös szám. „Four for four fears” – mondhatnák. (És igen, valóban 90%-ban film idézetekből állok.)

Az első már tíz éve volt, és bár néha még ma is eszembe jut, hogy mi lett volna, ha az a fránya központi felvételi könnyebb és beenged a keltető, de legtöbbször ez már olyan távolinak tűnik, hogy nem foglalkozom vele. Túl sokat kéne visszamenni nem is az időben, de az életemben, az emlékeimben, a tapasztalataimban, amiket mind fel kéne adnom, hogy újra abban a helyzetben lehessek – már ha persze Marty McFly eljönne értem és felajánlaná a segítségét.

A második már közelebbi, itt lassan öt év a pontos részlet. Az új épületnek nem kellettem, találtam viszont helyette egy egész udvart, ami befogadott. A legszebb udvart Pesten. Az elefántcsonttornyot, ami óvott és lassan megtanított értékelni mindazt, amit kínálni tud. És életem talán legnagyobb élményét adta: ott ismertem meg önmagam, ott nőttem fel, miközben alázatot, kitartást és művészetet tanultam. Meg azt, hogy minden ember mennyire különleges, különbözőségében mégis egyformán értékes, az élet pedig tele van csodákkal. Mindennek ellenére van, hogy eltöprengek, hogy mi várt volna rám az új épületben. Valószínűleg újabb csalódás(ok). A szívem mélyén tudom, még ha nem is szeretem beismerni magamnak, hogy nem állhattam volna közéjük, nem feleltem volna meg akármennyire is akartam. Ha pedig majd’ fél évbe került, mire nem bántam egy épület látványát, ki tudja milyen lett volna nap mint nap kívülállóként több tucat olyan embert látni, akik közé tartozni vágytam. Talán jobb is, hogy mire ideértem, ők már mind továbbálltak.

Harmadszorra tavaly nyáron buktam nagyot. Újból túl nagyot álmodtam és bár ezúttal tárt karokkal vártak volna ott ahová menni akartam, az út bizonyult túl soknak. Nem értem oda. El sem indultam. Benyitottam inkább egy ajtón, ahol késve ugyan, de befogadtak. Hogy túl későn-e, majd az idő mondja meg. Egyelőre várnom kell és nem arra gondolni, hogy mi lett volna a „világ legboldogabb országában”, mert attól a párhuzamos valóságtól elszakítottam magamat és kiléptem a „point of no return” táblát.

Négyből három alkalommal mikor nagyot buktam volt mentőöv, volt segítség, és volt alternatíva. Mindhárom alkalommal olyan alternatívát kínált az élet, ami nemcsak hogy elfogadható volt, de jobbnak bizonyult, mint vártam. Minden alkalommal.

A negyedik esetben viszont csak egy lehetőség van: pass or fail. Nincs alternatív kiút, csak egy ajtó, amin vagy átjutok vagy nem, és ha nem, az talán az egész életemet végigkíséri majd, ez pedig halálra rémít. Halálra rémít, hogy talán meghoztam életem legrosszabb döntését, ami olyan mélybe lökött, amiből egyedül kell kimásznom. Most nincsenek kezek, amelyek elkapnak zuhanás közben és azt kérdezgetik, hogy „fel vagy le?”. Most kötél nélkül, egyedül kell kimásznom abba az egyetlen reménybe kapaszkodva, amim maradt.

Ha nem sikerül, akkor talán sose válthatom be magamnak tett ígéreteim mindegyikét. Hogy minden tekintetben független legyek és ne másoktól kelljen függenem, pedig – és ezt magamnak se könnyű bevallanom – talán még soha semmire nem vágytam ennyire.

Ha ezt jelenti felnőttnek lenni, egyelőre nem igazán élvezem…