Nem voltál ott. Pedig vártalak. 

A szemem sarkából egész nap azt lestem, hogy feltűnj, miközben próbáltam olyan felszabadult és független lenni, amilyen csak tudtam. Tudod, az a vicces, hogy sikerült. Sikerem volt, kár, hogy nem láttad, kár, hogy nem láttál, pedig jó formámat hoztam.

De hát tudjuk, hogy az élet nem ilyen, nem várja meg, amíg rajongók gyűrűjében, tökéletes sminkben és végre normálisan álló hajjal állhassak eléd. Az az igazság, hogy szinte már vártam, hogy hazafelé, ziláltan, fáradtan fussunk össze a buszmegállóban - látod, valahol a lelkem mélyén még mindig hiszek azokban a buszokban. A képedbe nevettem volna, ha úgy találkozunk, boldogtalan, harsány nevetéssel, amiben nem lett volna egy cseppnyi nőiesség, de a könnyem valószínűleg kicsordult volna közben.

A végén mégis már ott tartottam, hogy csak gyere, nem érdekel, milyennek látsz, csak én hadd lássalak. Hat év után hadd lássalak végre, ha már úgy készültem rá. Hadd zárjam le, hadd mondjak valamit, bármit, de hadd legyen vége. De nem jöttél. Nem jöttél ma, és nem jössz holnap meg azután se. Mókás, hogy milyen gyakran milyen kicsi a világ, de ha rólad van szó, mintha tűt keresnék a szénakazalban. Nem jössz, nem keresztezed az utamat. Hagyod, hogy elraktározzalak az emlékeimben, amelyekről lassan már azt se tudom, megtörténtek-e vagy csak álmodtam őket, hiszen olyan távolinak és valótlannak tűnnek. Talán a szoknyám is végig gyűrött maradt és a cipőm se csoszogott a ballagáson.

Találkozunk mi még valaha? Két idegenként nézünk majd át egymáson vagy felégetett hidakkal rohanunk egymás karjaiba? Nem, az túl filmes lenne. Valószínűbb, hogy a gyerekeink barátkoznak össze, és az én szívem csendben szakad majd meg, mikor a lányom először mondja ki a fiad nevét. Majd ha ők mutatnak be minket egymásnak, vajon lesznek szavaid? Vagy akkor sem jössz? Igazad van, akkor már minek...